Ezerszíngomba

Van nekem egy olyan erdőm,

hang a patak benne,

ha akarnám, elrepülne,

mintha szárnya lenne.

Van nekem egy olyan erdőm,

zöldje varázsfátyol,

bármilyen nagy ürességet

békévé varázsol.

A magnóliafa kinyílt,

halvány virága madár az ághegyen,

melege kezembe reszket,

hullongó fénytoll szitál a tavaszba.

Ugrásra készek most ágakon a lombok,

rügyekbe elbújnak mindenféle gondok,

árnyékuk átsejlik, levélzöldön zenél,

kinyílik, lehullik, fénypettyeken remél.

Kis tóban gyülevész, gyűrűs ujjú cseppek,

felsúgnak nadrágos, ösztövér szeleknek,

tükrös képük balga, csacska hitű mámor,

tavaszvíznek ölén feldobbanó hámor.

Levágták s lám a nyárfa egyre élni akarna,

tél jegébe zöld rügyfityiszt mereszt

és zsenge levéllel szamárfület int a halálnak.

Nyárfa akarok lenni. 

Hullott rügyem legyen balzsam,

kenőcsös ír, pípompápom,

göcsörtösszép karjaimat jusztis ki-kitárom.

Álmodtam egyszer egy házról,

kilincsen rézrozsda mázról,

ablakban hangtalan dal van,

tűzhelyen langymeleg katlan,

sarkokban pókszőtte álmok,

verandán sustorgó távok

befonta burkolva paplan,

liláserű, láthatatlan.