Ezerszíngomba

Magamra húztam ma csíkos karvalyszárnyat,

gyanútlan fészkekre azzal vetek árnyat,

csőrömbe tojás fér, ajándékba hozom,

Ijedten elröpülsz? Otthonodba tojom.

Sárga szemem kékül, szavannákon várják,

utódaim kosztos, kivetett kis páriák,

de nő bennük a ravasz, jövőbeli tavasz,

tömjed hasuk vígan, míg magadra maradsz.

Lezuhan, ráfekszik a légre,

s-betű, ilyen ív a lépte,

felpattan, szárnyal fel az égre,

föld vonzza, ma majdnem elérte.

Vörös fark billentget vad rózsán,

lemondón, láng nélkül, a csóván,

legyintget, kacsintgat, tán bevár,

tikkelés, huss, elröppen a betyár.

Boglárkafejek, ha táncolnak a réten,

s fényből köt filigrán csokrot birsre a nap,

repkénycsipkék kúsznak nagy szőnyeggé kéken,

égszikrára pattog ezer zöld, dalra kap.

Fűcsomókon nyüzsög, dong, döngicsél bimbón,

lázba feledkezve, buzogva az élet,

megpihen a karcsú hagymaszálon, ingón,

ott marad ékkőnek, kedvedért tán, véled.

Táncos örvény sodra lendíti határba,

karikáz kerengőn túl a mezők sorján,

bűvölt igézetben, tátott szájjal várva,

merenghetsz majd tovább futó idő sorsán.

Amíg te szeled a habokat,

fenntart rajtuk az élet

s véged,

ha majd ők szelnek téged.

Hangoktól színes ma az új éjszaka,

illatok keltenek életből szelet

s borsódzva reszketnek sarjadó lábak

a körhinta szédült, nagy iramától.

Emlékszel? Együtt dobbant a föld velünk

s tüzével ölelt még akkor a világ,

lehelet bőrünk légnek lánya volt és

fülünkbe csapodár szót búgott az ég,

mézes cseppeket csorgatva fejünkre.

Kéreg nőtt gyötrött testünkre azóta,

tompán kong kacaj mély katlanunk fölött

s bár hunyorogni kész még vaksi szemünk,

ha foly csillagfény hűlt mámora felé -

csak a csoda, a makacs, az fakad újra, 

peng vad, korhely húrja és zöld szálait

dallal fonja be az illanó tavasz.