Ezerszíngomba

Birsalma nőtt odafenn

a dombok tövises bokrai között,

fenn a borbolyatarka bánya

szikláinak szürke, szaggatag hűs árnyán,

hol kökénnyé kéklett éjjel a köd

és sárga őszirózsáidat lágy

csokorba szedte a hajnali fagy, ó anyám.

Babérzöld sötétek mögé bújva

felfénylett olykor szerényen,

mint rongyok halmán villan a kincs

és hínárban csillog az aranygolyó.

Foltos volt, heges, aprócska is talán,

de rámragyogott

és derűvel derengett bőre alatt az illatozó talány.

Még ki sem sarjadt a hótakaró

s lám csendes lett tőle már az utca,

ködzsákba dugta tompán az időt

s a hangokat, ó, tisztára mosta.

Papírpercegéssel pelyhek hullnak,

ólomfehérek fázós kis csokra,

árnyuk lelkembe meséket szitál,

elül a visszhang kócoska fodra.

Sodródó barnán úszik a nyár,

tutaján fátyol a vitorla,

szétfoszló ajkán halkul a kár,

hunyorgón napfénybe botolna.

Kódorgó diókkal száll a raj,

károg reszelős hangú átok,

álmodón hull le, elül a zaj,

széled acélos szárnyú fájnok.

Vén fa évein nyugszom,

arcom a napba virít,

őszi levéllel szellő,

lopva hajamba simít.

Ár ha alattam mossa,

lebeg arannyal lét is,

sárba süllyedve ég el,

hullám tovazeng mégis.

Este párát lehelt ránk a kocsiablak

és csattant keményen mögöttünk az ajtó,

bent béke volt, út surrogott alattunk csak,

sötét csend és naspolyával telt szakajtó.

Alvó burkában a bezárt tér álmodott,

kamrában lengő almaillat daláról

s koccanós diókba bújt előlünk az ősz,

lábainkhoz hullott fanyarszín faágról.