Ezerszíngomba

Két életem.

Van és volt.

Átjáró kettő közt.

Akad még.

Múló fényfolt.

Tünedezik.

Már az is.

Két kézzel tartanám.

Lecsúszik.

Látszat hamis.

A főzés gombnyomás csak,

kiválthatja bárki ujja.

Nincs helye kavarásnak.

A legjobb aroma

titkos receptjét már

senki sem tudja.

A gép számol helyettünk.

Fordít és ír is, ha kell:

gondolata mindig logikus.

Gyerekbiciklink 

csakis párnázott,

szigorúan ergonomikus.

Minden jobb lesz, kényelmes - és mi?

Mi az amit a

technológia megtanít -

felejteni, félni?

Üres lépcsőkön felfelé haladva

magányos egyen-életet élni?

(Zárom soraim,

megyek a netre e-mailt nézni.)

Elbújtam

valahová,

a saját agyamba.

Az autó 

mintha

magától haladna.

Fejemben

vetítve 

évek peregnek.

Lepkeként

csapongva

mérföldnyit repkednek.

Vigyázat!

Pirosra

váltott most a lámpa.

Nem értem,

hogy lehet,

központ rögtön látja.

Hazajöttél. 

Furcsa. 

Benned van 

az útnak 

minden völgye, 

csúcsa.

Titkos világ,

láthatatlan,

lüktet még benn

lankadatlan.

Hüledezve, 

fészked nézed:

hoztál csodát,

ezer képet

- mégse láttál 

ilyen szépet.

Nem mentem el, hisz ott vagyok.

Itt? Monoton mindennapok.

Délibáb-sziporka:

Üveggyöngyként a múlt, 

sárporba tiporva.

Hogyha forog a gép, 

elmosódik ugyan a kép, 

de illat, amikor rebben, 

repít szélnél sebesebben. 

Mikor magányos a csend,

megbomlik a látszatrend.

Enged kapun a lakat,

elborít az áradat.

Szemről málló üvegcserép,

kínzón élesedik a kép.

Mi nincs, óriássá emelkedett

s trónol törpe “vanok” felett.

Mert nincs meleget lehellő, 

cinkos öreg kő.

Tekinteted cirógatva 

nem siklik ős-homlokzatra.

Sötét város térképén

sehol egy ismerős fény.

Céltalanul, zavartan lép,

kit nem vár otthon, kötelék.

Mi az irány? Merre menjen? 

nehéz kérdés idegenben.

Összetett lett az egyszerű:

bonyolult mi egyértelmű.

Hiába is rendezgeted, 

házad itt csak futó keret.

Nincs ki őrizze a neved,

föld kiveti gyökeredet.

Mész? Helyetted névtelen jő,

Kézjegyedet 

mocskos dögszivaccsal

mossa múló idő.                                                                                                                                                      

Még sziget az írmag-család az árban

Mikor merül el homály katlanában?

Idegen kövek közt porrá zúzódva,

mikor hígul eleggyé, énjét feloldva?

Nem mentem el, hisz ott vagyok.

Kérdés, meddig maradhatok.

Meddig vakít a sziporka?

Mikor zárul be a kapu, mikorra?