Pflugerfefi blogja

Én már nem kereslek,

hisz itt vagy velem,

tudod,  el nem feledlek,

nem leszel kiégett elem,

Én màr nem kereslek,

kallódtam de megtalàltál,

akkor mèg nem terveztelek,

pedig szivesen mellém álltál,

nem bánottál, nem bántottalak,

s a bilincs  kettőnk csuklójàn,

lelkemben magamèvá bontottalak,

együtt evezünk a a sors hajóján,

Én már nem kereslek,

a tovabbélés túlzó okán,

nem lettél soha tehernek,

a létünk  kapaszkodó lètrafokán,

Én màr nem kereslek,

hisz tièd a dobbanó szív,

s ha el kell hogy engedjelek,

a lelkem úgyis visszahív.

Árnyékod falamra ragadt

letörölnèm, de mindíg ott làtom,

nem szememben, lelkemben maradt,

s egyedül mindíg ott találom,

bennem maradtàl akàr egy álom,

felejtenélek de nem siettetsz,

àrnýékod úgy is megtalàlom,

szèp voltàl és mèg lehetsz,

talán ha màllna a vakolat,

lehullna vele az emlèkezet,

bezárnám végleg ablakomat,

nem surranna be a képzelet,

falamon árnyékod beègett,

mint soros tetkó a bőrbe,

s akkor amit a szív érzett,

lelkemben ment körbe-körbe,

àtfestem a falakat feketère,

s akkor nem làtom árnyékod,

de èrtelmetlen, és mivégre,

csak habot làtnék a kávémon,

maradok így korgó ésszel,

sötéten és bután àlmodozva,

borongva ezzel az egésszel,

múló àrnyékoddal hadakozva.

Látlak, mint égig érő suttogást
érezlek  mint zenében a harmóniát,
már nekem nőnek az évelő virágok,
tan még akkor is ha néha hibázok,


most itt és velem,  nem álmon kisèrtő,
kiegyenesedett az a néhàny kitérő,
lattunk parazsat, láttunk lobogó lángot,
közben elvesztettünk néhány jóbaràtot,


ha az èlet sodor, és megmaradunk,
elfelejtődnek a kicsinyes gyanúk,
veled es velem  élhetjük a maradèkot,
kaptunk az időtől némi haladèkot,


lehettél volna, s tán lehettem volna,
ujratervezett, erősre reszelt forma,
de Te lettél aki  a miénk lettél,
pedig csak annyit tettèl,
hogy szerettél.....

Mint Van Gogh elküldöm fülem,

Legyél a sóhajom, mikor fáj a lét,