Pflugerfefi blogja

Én már nem kereslek,

hisz itt vagy velem,

tudod,  el nem feledlek,

nem leszel kiégett elem,

Én màr nem kereslek,

kallódtam de megtalàltál,

akkor mèg nem terveztelek,

pedig szivesen mellém álltál,

nem bánottál, nem bántottalak,

s a bilincs  kettőnk csuklójàn,

lelkemben magamèvá bontottalak,

együtt evezünk a a sors hajóján,

Én már nem kereslek,

a tovabbélés túlzó okán,

nem lettél soha tehernek,

a létünk  kapaszkodó lètrafokán,

Én màr nem kereslek,

hisz tièd a dobbanó szív,

s ha el kell hogy engedjelek,

a lelkem úgyis visszahív.

Minden  Poeten megnyilvánuló poétahölgynekaki a klasszikus és szép Mária névre hallgat,

Halványkék égen , haragvó látomás,

kérdezem.... nem látja senki más?

városlakók, fattyai tömbházaknak,
érzitek szüksègét kidöntött falaknak,


Betonba döglött selymes álom,
téglákon halódó zöld karámon
vegetáló természet , mozdulatlan,
mint sapiens , még tanulatlan,


s talán az is marad, önző , csúsztató
féregtelenített , önmagát tovább úsztató,
kerge álmokat őrülten hajszoló,
létét egyre rövidebbre majszoló


csótánynak öltözött, majommá vált
vegetàció, mely továbbèlèst talàlt,
ezen a gyönyörű, levegős planétàn,
s mászik... mászik a foknélküli létrán.

Ablakok nyílnak sóvárogva a létre,
a távolodás elfuserált ígèret
hajolhat akár bután két-rétre,
távol vigyorog a kímélet,

ami végtelenbe vígan sodor,
kattan a zàr, léted börtönén,
kiszàradt, levitézlett bokor,
a rét letaposott , fűszőnyegén,


csodát ígér az ébredés,
monoton súgja ígéit megrágva,
lepkeálma fészekrakó kétkedés,
s marad az élet, romokban félárva,


rohan a vágyó  telített gondolat,
a holnap borzong a tegnap hátán,
a most  rükvercben visszatolat,
az elme táncol keringőt kábán.

Már érzed a tisztulást, pedig a szenny takar,