Pflugerfefi blogja

Magam vagyok magam ura,

mièrt lenne ez oly fura,

kètkedő hangokon dalol

az àrmány, lelkemből abrakol,

est szőnyegèn àlom lépdel

mosolytalanul, belèm tèrdel,

irigy hangon az ősz dalol,

a szèl minden fàt àtkarol,

magam lennék magam ura,

ha nem fújtatna a sok duda,

màr őszi skàlàn kottàzik,

s a sok ázott bokor megfázik,

hideg ködös a szomszèdolàs ,

nèmàn működik az abrakolás,

irigysège màr besárgulàs,

nem ízlett a marhagulyás,

àtlépni az érzéketlensègen,

megragadni a kellemetlensègen,

a ködöt barátként fogadni,

s az irigységnek meleget adni.

Lapozok tovább az élet könyvében,

hol a múlàs vert végzetes tanyàt,

evezek hullámzó tenger öblében,

s keresem az életre vérzett anyàt,

hol az èrzés fàjón eredő,

nincs végzés, csak csóró àlom,

ahol az èlet mindent feledő,

s magamat keresve sem talàlom,

nincs màr anya, sem érte az àlom,

pedig a szeretet még lelkemben fènylik,

jövöm lesz sorsdöntő , tán megtalálom,

ótt hol a csillagok várnak, s az ég kéklik,

Árnyékod falamra ragadt

letörölnèm, de mindíg ott làtom,

nem szememben, lelkemben maradt,

s egyedül mindíg ott találom,

bennem maradtàl akàr egy álom,

felejtenélek de nem siettetsz,

àrnýékod úgy is megtalàlom,

szèp voltàl és mèg lehetsz,

talán ha màllna a vakolat,

lehullna vele az emlèkezet,

bezárnám végleg ablakomat,

nem surranna be a képzelet,

falamon árnyékod beègett,

mint soros tetkó a bőrbe,

s akkor amit a szív érzett,

lelkemben ment körbe-körbe,

àtfestem a falakat feketère,

s akkor nem làtom árnyékod,

de èrtelmetlen, és mivégre,

csak habot làtnék a kávémon,

maradok így korgó ésszel,

sötéten és bután àlmodozva,

borongva ezzel az egésszel,

múló àrnyékoddal hadakozva.

Utamon por és a sok kőkereszt,

hallgatnak s az èrzés nem ereszt,

hitem tűnőben, bár sokszor kértem,

kapjon feloldozást sok-sok vétkem,

az életem is vège felé sodródik,

az élhető varázs mely feloldódik,

a napok szövevényes lángjában,

s elmerül a múlás pocsolyájában,

utamon por és a sok kőkereszt,

azt hittem jössz és végigvezetsz,

de csak csámpás pléhkrisztusok

kísérnek, s megölnek utolsó tusok,

nincs màr erő a harchoz, elfogyott,

a mosoly, az öröm is elhagyott,

marad a lelki béke végtelensége,

mely a tévelygésnek ellensége,

utamon kéretlenül múlnak a napok,

s a folyón feltornyosulnak a habok,

elmúlik minden ami egyszer volt,

valahol tán maradok moshatatlan folt.

Gyönyörű a viragoskertem
 csodát bontott a tűzpiros rózsa,
gyökerekben kúszik eredetem,
mint eső utàn gödörben a tócsa,


látni kell  a szirmok bársonyát,
mint bőröd kelendő selymét,
vizet kíván, az éltetés mákonyát,
s kibontja lelke imádott kelyhèt,


krókuszok es magnólia élethozam,
veled èltető mozgolódó arányok,
variálatlan  mutathatom magam,
tőről szakadt  lüktető világok,


érted nőnek, teérted léteznek,
ezek a szépséges  virágok,
szereteted érzik, csodát képeznek,
Te és ők, kiket itt csak én imàdok!