Talánversek az Aszalóban - tabuk nélkül

 

A búcsú kútja

A rossz szándék tőlem idegen,

bár még mindig feszül minden idegem.

.

Az ablakon kinézve olyan, mint egy csendélet.

Ha egy festményt bámulnék, talán szép volna,

de most lelkemből még az űr is inkább távozna.

Érzem, esélyem annyi, mint egy sovány egérnek,

ki a macska szájában lógva végső otthonáról mesélget.

.

Tudom nem vagy gonosz.

Látom, mi az oka, értem mire gondolsz.

Nekem is jó móka volt eddig legalább,

de minden szavam egy lyukba pottyant hiába

- és több a listán nem maradt már -

egy kút mélyén elfeledve örökké rád vár.

 

Az idő mélyén

Egy tisztáson várok egyedül,

út híján mellettem senki sem ül.

Egy kútba bámulok le az érmékre,

tiszta vizében végtelen mélységbe.

Hosszú éjszakákon néha egy megcsillan,

egy hullócsillag fényénél hátha még megpillant.

Fejük felém tekint mindhiába,

miért ejtettem le, mind ezt kiáltja.

Tenyerem formált nekik dús fészket,

de ujjaimon átnyúlt értük a bús végzet.

Nem lehetett kezem az őrzőjük örökre,

csak kölcsön kaptam őket boldog időkre.

Előre megírták az érmék titkos felén,

tovább folytatja majd, ki utánuk leér.

 

Lélekmondó

vár egy téren

burjánzó emberi ültetvényen

néma imádságom

hogy megtörténjen

lényem magával ragadja és felrepítse

egy életért szárnyakat adva cserébe

roskadó testem fényes reménysége

 

Álomvilág

hmmm, de fini álom

kénytelen leszek versben definiálnom

.

körben falak, kő mind, s nem fa lak

balra dunapart - odébb, mint az utca tart

jobbra duma parti, szépségre emelt szemöldök

szemben a keresztre tekint le egy szem, az örök

.

itt mindig nyár van, jó világ

mégsem nyílik télen hóvirág

nem jár erre impala

de megvan minden ház fala

tetőcserép, s nem hullámpala

.

az éhezőkre teli tál vár

a csóró kóstolná, de sokat kóstál

didergőnek int a kofa

nála lóg sál

de lógó orral szipog tovább

inkább fázzon, ha így kóstál

.

egy piros lámpánál gyönyörű lány áll

sugárzó mosolya kíváncsian vár rád

bizalommal tekintesz rá

de biz, hiába, tilos a dús haj

ha a perselyben csak bús sóhaj

és más nincs cserébe, nyikhaj

.

üzletben nincs barátság már rég

tárcában hordja kedvese képét az őszinteség

szúrós kokárdára írja árát vastag számlára

mennyit is ér számára a figyelmesség

hogy a te pénzedet is megszámlálja

 

Álommunka karácsonyra

Kocsányon lógó szemek merednek hiába,

éber álmában a fej megtér egy kis ágyba.

Szunnyadó tündérmese ébred tudatára

egy boldog történetben és azt kívánja,

nehogy a végét elaludja és lekésse

és felriassza a valóságban

egy gonosz kéz bökése.

 

A száj is bágyadt mosolyra száll,

mint kanálisban díszes gondolára,

egy kanál mézes gondolat a vágya,

titkos közös nyelven csakis tőle várja,

hogy egyedül őt imádja.

 

Csillaghullás után koromsötét az éj,

a holdat is felfalta egy fura, mohó egér.

Farka hosszát a kínai nagy fal méri,

a földtől a nagy sajtot simán el is éri.

Holt erdőben vöröslő szeme fénylik,

reszkető levelek az asztalon őt félik,

nade miért is?

 

Karámnyi csont zörög a világ peremén,

ezernyi túlvilági síppal süketít a szél.

Egy csöves zsákjába tolja a csöveket,

aztán a nyuszikat, leveleket, tetveket,

majd néhányat vastag cigibe beteker.

Ezzel pár rénszarvast úgy megijeszt,

hogy a télapó alól a szán is elszelel,

a szőnyegre huppan, blamál is esztelen.

 

Hogy került ide asztal? És az aszalt ló?

Tisztul a kép, pislákoló fényekre pislogok,

szemem kipattan, ásítozok, majd felpattanok.

Homályos elmém tartalékából irathalmot rajzolok,

ez nem álommunka, de talán már nem álmodok.