Talánversek az Aszalóban - tabuk nélkül

‍

A szoborban

csordultig a lelkem

nem bírom

a felesleget inkább

kidobom

visszanéz a baj az

asztalon

annyi van hogy meg sem

számolom

végre játszhatnának

szabadon

de félnek egymástól

mi a gond

kapkodják a szétszórt

agyagot

elbújnak az érő

anyagon

testet ölt az érzés

bevonom

kelepcébe csaltam

haragom

beköszönt végre a

nyugalom

boldogság még férne

egy halom

Szürreális vágyak

vergődnek az őzek

a Párizsi-mocsárban

karistol a tőzeg

a bőrüket kivájja

de nem győznek már ma

sírdogál egy gyerek

a játszótér markában

próbálna mozdulni

a homokba beásva

de szoros a fogása

kipattan a szeme

egy arany nyakláncnak

sopánkodva nézi

csak gurul a csudába

de hogy menne utána

egy folt a festményen

szabadulni vágyna

elméd álomképén

szétfolyik a mába

de miért nem vigyáztad