Talánversek az Aszalóban - tabuk nélkül
SzerelemMi lett volna, ha ...
Mi lett volna, ha ...
Vajon egymás mellett ülnénk a képek
láthatatlan túloldalán?
Ránk mosolyognánk a tavak tükréből?
És amíg a jövőnkön tűnődnénk
a múltba utazna a közös pillanat
a folyók sodrásán?
Ha levegőm kell
Ha levegőm kell
közeledj
de másképp
mondom
távolról sem
lesz két ember
lebegő elegy
a távolból sohasem
A cím már mindegy
A cím már mindegy
Kihűlt már rég az a kilincs.
Ablak mögül bámult,
a helyére rándult
a bilincs.
- üres körbenézés -
Függönyből szőtt gyászos
menyasszonyi fátylat
a visszatekintés ...
A sebek
A sebek
Nem forrnak be.
Lehet?
Beforr a föld, ha patak vájja?
A medre halnak jelzőtábla.
Habár ...
A visszhang úgyis elenyész,
bármily hangosan kiáltja
lelke mélyén a nevét.
Nade vajon
meghallja Őt?
A túlparton múltba tűnőt?
Meglehet,
talán megáll.
Vagy majd ha agg,
kinek arca felgyülemlő ráncok hullámtengere,
minden harcra büszkén megemlékezett,
mégsem kín már semmi.
Fájó bölcselet,
melyet
megannyi új öröm követ,
hisz a dombok túloldalán
a szenvedés is a völgybe száll.
A völgybe szánt.
- halk szisszenés -
De most még
mindent mégis beragyog az alkonyi nap.
A Nap,
mely soha,
egyszer sem adta másnak mosolyát,
csak számukra zengte hűséges
fény-árnyék dalát.
Rájuk csusszant újra reggel,
hogy a paplan melegedjen
és egy hosszú öleléssel,
még egy nappal,
szép reménnyel
karja lágyan körbezárt.
Mind úgy hittük: nem múlik el.
Hajdanán ...
Hiszen
ez az alkony sem nekünk szól.
Holnap a Nap újra felkel.
Holnap,
hallhatjuk még egymás
múló kacaját.
Bús legelőn
Bús legelőn
Nem jó ott legelni,
ahol ritkás a fű.
Hiába keresgélsz,
kopár föld, nem zöld.
Hibába ne essél,
a szúrós szalmát
párnádba se tömd!
Messzi pataknál vár
friss, puha heverőd!