Álommunka karácsonyra

 

Álommunka karácsonyra

Kocsányon lógó szemek merednek hiába,

éber álmában a fej megtér egy kis ágyba.

Szunnyadó tündérmese ébred tudatára

egy boldog történetben és azt kívánja,

nehogy a végét elaludja és lekésse

és felriassza a valóságban

egy gonosz kéz bökése.

 

A száj is bágyadt mosolyra száll,

mint kanálisban díszes gondolára,

egy kanál mézes gondolat a vágya,

titkos közös nyelven csakis tőle várja,

hogy egyedül őt imádja.

 

Csillaghullás után koromsötét az éj,

a holdat is felfalta egy fura, mohó egér.

Farka hosszát a kínai nagy fal méri,

a földtől a nagy sajtot simán el is éri.

Holt erdőben vöröslő szeme fénylik,

reszkető levelek az asztalon őt félik,

nade miért is?

 

Karámnyi csont zörög a világ peremén,

ezernyi túlvilági síppal süketít a szél.

Egy csöves zsákjába tolja a csöveket,

aztán a nyuszikat, leveleket, tetveket,

majd néhányat vastag cigibe beteker.

Ezzel pár rénszarvast úgy megijeszt,

hogy a télapó alól a szán is elszelel,

a szőnyegre huppan, blamál is esztelen.

 

Hogy került ide asztal? És az aszalt ló?

Tisztul a kép, pislákoló fényekre pislogok,

szemem kipattan, ásítozok, majd felpattanok.

Homályos elmém tartalékából irathalmot rajzolok,

ez nem álommunka, de talán már nem álmodok.