Talánversek az Aszalóban - tabuk nélkül

Megosztok veletek név nélkül egy számomra nagyon tanulságos történetet az életemből. Régen történt, körülbelül nyolc évvel ezelőtt. Egy lányról szól, akivel egykor megismerkedtem. Talán más is tanul belőle és elkerüli, hogy önmagának és egy másik embernek fájdalmat okozzon egy rossz döntéssel. De ha mégis így alakulna, azért ne érezzétek rosszul magatokat, hiszen csak emberek vagyunk. A tanulság a legfontosabb.

A love.hu-n ismerkedtünk meg, rövid chatelést követően találkoztunk az oktogonnál a Vörös oroszlán teaházban.  Beszélgettünk, ő végig csak mosolygott, de alig szólalt meg. Láttam, hogy odavan értem, de ez sajnos nem volt kölcsönös. Nekem is nagyon tetszett, de nem volt meg az intellektuális összhang.

Szóba került, hogy most valami baja van a számítógépének. Mondtam, hogy IT-s vagyok, hazakísérem és megnézem. Csak segíteni akartam, de semmi mást. Odafelé sétálva is megjegyeztem:

- Ugye tudod, hogy csak megjavítom a gépedet, semmi "olyan" nem lesz.

Rögtön visszakozott komoly, őszintének tűnő hangvétellel:

- Persze, semmiképp, dehogy, nem szoktam ilyet csinálni első randinál

Felmentünk hozzá. Megkérdeztem, hogy hol találom a “beteg” gépet. A sarokban volt, az ablak mellett. Megnéztem.

- Sajnos nem tudom megcsinálni. Amit lehetett megnéztem már és nincs hozzá eszközöm, hogy mást is megpróbáljak.

Végig láttam a szemem sarkából, ahogy az ágy sarkán ül és mosolyogva figyel engem. Gondoltam, hogy nem a gép érdekli. Megfordultam, az ágy tetején állt óriási mosollyal az arcán. Valamire készült. Leugrott, a karjával átfonta a tarkómat és megcsókolt. Persze, hogy nem álltam ellen. Akkor már négy hónapja nem voltam együtt senkivel és tetszett. Izgalmas volt, hogy akar engem. Óvszer nem volt nálam, de szerencsére ő "készült". Órákig szeretkeztünk, de egyikőnknek sem volt az igazi, éreztem. Ott aludtam.

Ezt követően szinte minden nap egymásnál aludtunk hol itt, hol ott. Sétáltunk a Margitszigeten, meséltem mindenféléről, ami engem érdekelt, ő nem szólt hozzá, többnyire végig csak mosolygott. Talán félt, hogy butaságot mond, máskor valószínűleg csak nem értette, de az volt a benyomásom, hogy sokszor lett volna róla véleménye.

Egyszer valahogyan szóba került, hogy neki nem számít, hogy tetsszen a pasi. Neki más számított. Biztonságot keresett, jó apát, családot és majd 1-2 év múlva gyermekeket szeretett volna. Nekem viszont fontos, hogy a vonzalom is működjön. A szeretkezés sem élvezetes, ha érzem, hogy a másiknak nem tudok örömet okozni.

Már két hét után óriási feszültség alakult ki bennem. Ő is sejtette, azt mondta, hogy szerinte kevés nekem. Tagadtam, de tudtam, hogy igaza van. Nem is úgy mondanám, hogy kevés, egyszerűen csak nem tudjuk megadni egymásnak, amire szükségünk van. Egy darabig még megpróbáltam elfogadni őt úgy, ahogy van, talán azért, mert szinte kötelességemnek éreztem, ha már együtt voltunk első éjszaka. Ez óriási hiba volt, ahogyan az is, hogy felmentem hozzá az első napon.

Sokszor főztünk együtt, de amikor egyedül főzött frusztrálta, hogy “ő nem főz olyan jól”. Próbáltam megnyugtatni, hogy finom volt, de láttam, hogy nem sikerült. Március 15-én csodás, meleg, napos idő volt. Elmentünk a Pál-völgyi-barlangba, de nem vitt közelebb hozzá ez a közös élmény sem, hiszen a probléma nem ezen a téren volt.

Napra pontosan a megismerkedésünk napjára egy hónappal két lehetőség lebegett lelki szemeim előtt. Aznap megünnepeljük a “hófordulónkat”, vagy elköszönök tőle. Vettem ünnepi kaját, de nem bírtam ki és elmondtam, hogy mi bánt. Sírt, összeszedte a teregetőről a ruháit és elsietett. Szomorúan néztem, ahogy eltűnik a lépcsőház fordulójában. Máig pontosan fel tudom idézni az arcát, ahogy visszanézett.

A szakítás után két nappal felhívott és megkérdezte, hogy a nála maradt kimosott zoknimért elmegyek-e. Gondolom ez egy utolsó próbálkozás volt. Találkoztunk, megbeszéltem vele, hogy nincs vele semmi baj, csupán nem illünk össze, mással sokkal jobb lesz neki is és nekem is. Már jókedvűen ment haza. Azt mondta hogy annyira szeretne haragudni rám, de a beszélgetés után erre képtelen. Örültem neki, hogy talán legalább egy picit megkönnyebbült.

Tudom, hogy a barátnőinek írt leveleiben úgy hivatkozott rám, hogy “álompasi”. Sajnos tévedett, számára nem én voltam, de biztosan valahol megtalálta azt, aki méltó a címre. Annyira sajnáltam szegényt és nehéz volt beismerni, hogy nem tudom elfogadni őt páromnak. Soha többé nem próbálok meg kijavítani egy hibát egy másikkal.

Legtöbbször nem az egyének a hibásak, csak egyszerűen időnként az a két ember nem alkalmas közös életre. Mások az igények, nem működik a vonzalom. Nem szabad erőltetni, úgysem fog sikerülni, ha nincs meg a közös hang, az igények gyökeresen eltérőek és nem látszik boldog jövőkép.