Talánversek az Aszalóban - tabuk nélkül
GyászBenned
Benned
De biztosan volt jó is azért,
ugye?
Egy pipacs a gazosban,
tiszta víz a zavarosban.
Nyugalom.
Mint forgószél közepén,
a békesség szűkülő szigetén reszkettél.
Kezeddel a szélét megsimogattad,
fájt.
Behúzna.
Neki semmi sem elég.
Mégis bíztál benne,
hogy egy érintésnél
a lelked kienged
a szenvedésből
a szeretetbe ...
A cím már mindegy
A cím már mindegy
Kihűlt már rég az a kilincs.
Ablak mögül bámult,
a helyére rándult
a bilincs.
- üres körbenézés -
Függönyből szőtt gyászos
menyasszonyi fátylat
a visszatekintés ...
A sebek
A sebek
Nem forrnak be.
Lehet?
Beforr a föld, ha patak vájja?
A medre halnak jelzőtábla.
Habár ...
A visszhang úgyis elenyész,
bármily hangosan kiáltja
lelke mélyén a nevét.
Nade vajon
meghallja Őt?
A túlparton múltba tűnőt?
Meglehet,
talán megáll.
Vagy majd ha agg,
kinek arca felgyülemlő ráncok hullámtengere,
minden harcra büszkén megemlékezett,
mégsem kín már semmi.
Fájó bölcselet,
melyet
megannyi új öröm követ,
hisz a dombok túloldalán
a szenvedés is a völgybe száll.
A völgybe szánt.
- halk szisszenés -
De most még
mindent mégis beragyog az alkonyi nap.
A Nap,
mely soha,
egyszer sem adta másnak mosolyát,
csak számukra zengte hűséges
fény-árnyék dalát.
Rájuk csusszant újra reggel,
hogy a paplan melegedjen
és egy hosszú öleléssel,
még egy nappal,
szép reménnyel
karja lágyan körbezárt.
Mind úgy hittük: nem múlik el.
Hajdanán ...
Hiszen
ez az alkony sem nekünk szól.
Holnap a Nap újra felkel.
Holnap,
hallhatjuk még egymás
múló kacaját.
Réges rég…
Réges rég …
Egy nyári nap reggelén kiderült az ég.
Minden ugyanaz volt,
mégis másképp ragyogott a fény,
hisz új csodát remélt.
Hazaérkeztem ...
A szemedbe néztem,
a jövőm láttam benne,
ahogy hozzád közeledtem,
hogy örökre velem legyél.
Vajon tudta első csókom
ahogy ajkadhoz ért,
hogy még sokszor visszatér?
Otthon ...
Minden érintéssel azt üzented,
életem nem nyer értelmet nélküled,
csak te kellesz, csak veled létezhetek.
Ilyen nőt látva elmerengsz,
vad szexről fantáziálgatva megremegsz.
Ahogy két ember lelke összeér
minden pillantással egymásba tekintve
saját, közös, földöntúli otthont teremtve,
ahova megnyugvásért nap, mint nap hazatér.
Soha el nem múló vidámság,
semmivel fel nem érő ajándék,
mennyei királyság, bolondság,
boldogság, ami csak a miénk.
A boldogság felé...
Csalfa térkép egy úton elejtve,
mi sehová sem vezethet,
szomjat oltó sivatagi délibáb,
gyilkos galócák a csiperkésben ebédidőben,
világtalan légy röpte egy pókháló felé,
szirének éneke ingyen letöltésre,
sötét gondolatok árnyéka vakít el ma éjjel.
Kérlek, fogd a kezem, nehogy elveszítselek!
Nem is oly rég…
Egy tavaszi nap reggelén kiderült az ég.
Minden ugyanaz volt,
mégis másképp ragyogott a fény,
hisz valami elmúlt, már alig ég.
Hazaérkeztem …
Vajon tudta első csókom,
ahogy ajkadhoz ért,
hogy elfárad majd a szenvedély?
A szemedbe néztem,
a jövőm láttam benne nélküled,
majd elmentem otthonról,
hogy újra szabad legyél.
Reggel
Reggel
káprázik a szemem
áramlik be a fény
mosolygó arcodra
ráfesti a reményt
megfagy a levegő
özönlik be a szél
irigyen fúj ránk
a jeges ölelés
didereg az ablak
összefonja karját
remegve felölti
függöny kabátját
-------❄-------
homályos arcodat
pislákoló fények
vetítik az ágyra
emlékezetemben
-------❄-------
az utolsó rés is
lehunyta a szemét
magányos szobában
bámul rám a sötét
elhúzom a függönyt
mielőtt felemészt
megviselt arcomra
visszatér a remény
káprázik a szemem
áramlik be a fény
de tudom hogy ez már ...
tudom hogy ez már nem ...
… ez már nem az a fény