túloldal

    Ha távol is élsz tőle,

  azért sohasem vagy messze,

  ahányszor Szülőd,

  vagy Hazád jut eszedbe.

  Szülőd az,ki éltedet adta,

  áldását,örömét szivéből osztotta,,

  arra tanitott,hogy maradj"önmagad",

  őket és Hazádat,soha meg ne tagadd.

  Sorsodnak gondjait másokkal oszthatod,,

  de a Haza emlékét szivedben hordozod,

  amig idegenbe gondokkal birkozól,

  vagy melegebb partokon lustán napozol.

  Éltünk rövid,gyorsan mulandó,

  amit gyerekeidnek adhatsz,az maradandó,

  eredményes lesz-e? az idő hozhat választ,

  de te csináld tovább,bár néha fájhat.

  Majd ők viszik tovább,amit adtál,

  a Hazától messze,számukra tanitottál,

  büszkén vallják,mint örök igazság,

  amig ők lesznek,mindig lesz magyarság.

   Közölve a MAGYAR ÉLET(Ausztrália)    2o14 április 3.

  Űzőm magam,

  mint eb a vadat,

  a gondolatért,mely még szabad.

  Testem béklyók fogják közre,

  törvény vigyáz lápteimre,

  s irányitja sorsomat.

  Szájam nyilna panaszra,

  de csupán sóhajra  fussa

  mely félúton elakad.

  S mint gombóc fullaszt,

  torkom mélyében,

  a még szótlan gondolat.

    Sepsiszentgyörgy,  2o16 jun.

  

   Szoritó idő,

 bilincsként rámtapad,

 ahogy viszi,

 az órákat s napokat.

  S mint növekvő vizfolyás,

 távolodik a bölcsőtől,

 úgy válok én is eggyé,

 vele hömpölygőn.

  Emléksziklákba kapaszkodva,

 röpke percekre megállok,

 hol régi arcok,

 a görcsös sodrásban,

 csak elröppenő álmok.

  Nem állnak,mozgásuk örök,

 követnek mindegyre,

 s múltamnak ütközök.

  Szoritó idő,sodrodó ár,

 benne lebegünk,

 akár egy rövid életű cserebogár. 

   Tűz sem lobog végtelen,

  parázzsá válik a szén,

  de közelsége égető,

  ez vitathatatlan tény.

  Igy lobban el az élet,

  s a hűséges ragaszkodás,

  az el nem mondott szó,

  már elmaradt vallomás.

  Csak égni mindig hévvel,

  akár rejtett tűz kelyhe,

  mozdulatlan lángokkal,

  örökre megdermedve.

   Nem akartad hinni,

   hogy minden véget ér,

   a nyár,ősz s a tél is,

   és a tavasz  visszatér.

   Csak számoltad a napokat,

   reménykedve,hogy ittmarad,

   mit szeretnél.

   De a szépség egy tiszavirág,

   nem tartós,száguld tovább,

   s az egybefolyó évszakok,

   nem hagynak semmi nyomot,

   csupán a nehézterhű esztendők,

   nyomják lennebb vállaidat.

   Az álmok,amelyek becsaptak,

   hűtlenné váltak,elmúltak,

   már nem csábitanak többé,

   s csendes megnyugvással

   elfogadod sorsodat.