túloldal

"nem tudhatom hogy másnake tájék mit jelent"

ahol születtem s éltem jelent

hol őseim láttak napot

fénylő mezőkön vágytak holnapot

szabadnak születve hősöket temettek

sirokba jeltelen kereszttel

zöld gyepes hantok most egymásra

omolva őriznek csontokat halomba

hol házak a múltam részei

elment ki ott élt nem sok a régi

emberek árnyéka tó vizén villan

az Olt vize nem áll habzón rohan

akkor oly nagynak láttam ...féltem

magamban s srácokkal mentem

kik nevettek s gúnya lettem nekik

de azon is lassan mindenki átesik

majd ifjú szerelmet találtam

parki ösvényen első csók volt

szerelmes kislegény...álltam

mig forgott a világ, szédült

érzés taszitott tovább

"nem tudhatom,hogy másnak

e tájék mit jelent"

ott vagyok ott mit honnak nevezek

hol éltem múltam s benne jelent

hoztam magamnak mely itt dereng

őrizve mindet távollét hitében

akár fa kapaszkodik gyökérhez

mig vihar ledönti közel a véghez

(az idézett rész Radnóti Miklós:Nem tudhatom...

 cimű verséből)

 Melbourne 2o19 június 9

  ( a nemzeti Összetartozás napjára)

Álmaimban az Olt partján járok,köröttem végtelen a csend,s virágok

illata száll a légben,

madárdal hallatszik a füzes rejtekében.

Fennebb a kanyarban egy öreg malom dohog,

mintha mondaná,:szüntelen dolgozok,

számomra még mindig nincs megállás,

válaszol  csöndesen a vizcsobbanás.

Amott egy kis sziget az Olt medrében,

gyakran lementünk oda,a nyár hevében,

hűsölni az öreg fák lombjai alatt,

úszni a malomgát körül nagyokat.

"Csiszlik" volt a hely,ahová lejártunk,

gyerekként titokban,Anyánk tudta nélkül pipáztunk,

a nyár hosszu és meleg legyen,

ennyi volt csupán minden vágyunk.

Régi idők ize,gyerekkor emléke,

itt van most is velem s marad örökre,

távol az Olt vizétől, a Yarra partján járok,

közöttünk a nagyvilág....maradnak az álmok.

      (Yarra,a Melbourne-t átszelő folyó)

   

  Melbourne,2oo8

 Csupán keresztek állnak,s rajtuk a megfeszitett testek,

a domb kiürült lassan,

a bámészok szétszéledtek,

a haldoklók kinszavai,

magasba az égig szálltak,

sötét fellegek esőt hoztak,

mosták bűneit e világnak,

viz és vér együtt kavarog,

a kereszt gödrébe gyül,

szikkadt föld mohón beissza,

szomjusága mégsem enyhül,

csak az Anya maga maradt,

térden,kezei imára zárva,

a Golgotán,hol fia meghalt,

hogy világunkat megváltsa,

itt bünök halmaza sokasodik,

s mindez bocsánatra vár,

de most áldozatnak s latroknak,

ugyanolyan kereszt jár,

Golgotára haladunk mind,

nem vesszük észre az Anyát,

ki árván térdel majd ott,

hogy mondjon értünk egy imát.

   Melbourne 2o18

A magány,egy csalogány,mely

mézes dallal szivedbe száll.

Fészket ver annak mélyébe,

s ott belső kéjbe otthont talál.

Szótlan dallama,visszhang vágyadra,

borzongva fokozza,szinte fáj.

Megközelit téged lopva,

s bánatba belemerülj,csak arra vár.

Könny az ő szava,s engedd

hogy mossa,áztassa arcodat.

S mint árnyékra a fény csorgat

sugarakat,a magány mélyén,

megtalálod elrejtve önmagadat.

  Sirnak-e a fák,amikor kidőlnek?,

hogyan mondanak búcsút

a magasnak s a fénynek,

bántsa-e, a gondolat,hogy

mi lesz belőlük,

lesz-e majd nemzedék,

mely betölti helyük?

  Mondhatnak-e nemet

a suhanó fejszéknek,

s a lombokat vagdaló

romboló kezeknek?

  Talán,....ők csak kidőlni tudnak,

   szótlanul búcsúznak,

   ahogyan elhullnak,

   ágaikat mégegyszer

   az égre meresztve,

   egymás után sorba

   a földre döntve,

   reccsenő robajjal szakitva

   ösvényt a sűrűbe.

Nem igaz,...én hallom ahogyan sirnak,

zöld levelek reszketve mozdulnak,

a napfény átszűrődik a lombok között,

de a fájdalom ott rejtőzik az árnyak mögött.

    Ó,nem sirnak a fák,

    de ha tudnának,

    özönviz lenne réme

    az egész világnak,

    magas csúcsok s hegyek,

    vizbe fulladnának,

    ha a fák sirni tudnának

       Melbourne,2o14 dec.8