túloldal

hol színtelen arcok száraz szemek

csendes a szenvedély a szív nem kér

a gondolat üres s álom elkerül

békésen nyugodtan sírjába merül

ott ahol a reggel meg nem ébreszt

ezer halott kéz nyújtózódik érted

ránk néznek énekkel haldoklón

hogyan lehetne ez másképp való

nyugodt sápadtság süpped és árnyként

tűnik messze e gégsó szökevény

szóródva széjjel de mégis marad

a kéz jaj mely halállal birkozhat

fénylő a Nyár a Tél oly fehér

a világ hangos az ég és tenger

a születés virága egybe kapcsolva

mely oly tiszta szemnek és fülnek

mit nem láthat vagy érthet meg

mosoly vagy nézés nem ébreszt meg

nincs gyümölcse gyökértelen fának

magad vagy születésnél halálnál 

nincs szerelmes szó vagy tört nász

már nincs érték szépség csak magány

mindez elveszett virágként úszik a vízen

vagy hópehelyként olvad a légben

mint magányos hold az égen

olyan az én lelkem

az Ő arcát mutatja a tenger

mint éjszaka álmaimban

fehér hullámként csapódva

szépsége fénylik nekem

partokon s rejtély a ködben

hol kavicsok suttognak

mozgásban szüntelen

néha hangod csendül távolba

ámde minden mozdulatlan

csupán szívem amíg dobban

maradsz nekem álmaimban

2o2o június 21