petaluda blogja

Láttad-e lovak szemében az eget,
kutak fekete mélyét, a nyargaló szelet,
csődörök féktelen tüzét a sivár holnapot,
a leáldozó Holdat a széthulló Napot?
.....................................................................
Lovam-szeműm, Lovam-szeműm...
mint Ofélia követlek izzó-sós tengerek szélein,
sáfrányos habokban várlak bokáig-térdig-állig;
vékonyka sírásom elfűrészeli a kék Holdat,
Hold kékjét viszem utánad sudár hátadra takarónak;
Lovam-szeműm-Lovam szeműm....utolérlek.....valahol...

Valahol nárdusok szálain játszik a szél,
mint hárfán törékeny ujjak a néma vizek felett;
Hullámok fekete fodrait szaggatják a szirtek.
Hallom halott szerelmesek sírását odaát,
ahogy könnyeiket törlik fűzek pattogó szirmaiba;
kedvesem...kedves halott szerelmesem odaát...

http://www.youtube.com/watch?v=iD9XjHxocgY

Bazsalikomod leveleit tépi a szél
te sosemvolt- leszel Angyal.
Karcsú sudár alakod kering a rázkódó fákkal
acélkék homályban
s itt a zene, mit egy rajzolt hajnalon
a bálvány itt felejtett, nem, nem leszek. Szerelmes.
Már nem-még nem.
Lassan elér az antracitszínű éj, tekinteted, mint lovaké;
mélyből feljajduló némasága majd betakar
te lehetnél-leszel Angyal.
Mert nem hiszem, mert nem lehet.
Se kor, se kar meg nem állít, sem szabály,
sem morált szomjazó bűnös emberek.
Csak te, te sosem lettél-volnál Angyal.
Nem kéred, nem érzed, nem ítéled,
mit felébresztett bennem szépséged, bölcsességed.
Te mindig is voltál-leszel Angyal.

Ágyam alatt tejben fürösztöm, tűzzel táplálom

ajkamról mézet csepegek fuldokló göcsörtös kis testére

zihál, amikor éjjel nyugodni térek

a sötétben motoszkál

keresi lelkem kapuit, hová betörhet, beleshet

álmaim nem érnek el, mert rá figyelek

magamat metszem fel neki

neki adom az életem

reszkető vállamon dúdolom a csendet

színes meséket

míg fülembe súgja a jövőt, a reményt

az Eljövőt, ki csókjaim fonja lobogó hajába, mikor nélkülem nyugszik

messzi éjjeleken

a Holdon is magányát keresve

remélve, hogy fájdalmai beteljesülést hozzanak

s míg elájulok, vérembe írja a Nevet, kit nem ismerek, de láz fog el

ha kiejtem, ha fuldoklom......

elfogyok a csendben, elepedek

de írt nem hoz, csak sikoltoz, ha csábos ruhám veszem

s indulni készülök a fénybe

édes fészkében megfertőzi magát

s mérget idéz reám, a kételyt

s mikor kilépek a Nap elé

tekintetem Rá emelem

kit annyiszor megidézett

véres-tejben úszva, szavakat fuldokolva

megjósolva lázam

beteljesedett

s kárhozatom királya lett

Ő és Az Is.