petaluda blogja

Kőrisfád legyezőit ezüst köddel hímezem péntekig,
s ha majd a kék Hold csónakon ereszkedik rózsaszín erdődbe
szatén cipőm alatt bronz csillagok kelnek,
arany vállaidra ülnek, homlokodra még.
Szitakötő ujjaimmal fényagancsod érintem majd,
mint hárfák leheletnyi húrjait, a gránátalma sóhajú éjben;
Te fordulsz Tündérszekerem felé, kék mandulaág,
hófehér éjem szarvasa;
fáid spirálkristályba olvadnak, ahogy lépsz, a fekete éjfél
palástja sarkad mögött lebeg...hosszan
szívem meggyújtod, mint májusi hajnalok cseresznyék bőrét,
izmos combjaid , mint smaragd pálmák nyújtóznak páfrányok fölé,
s én vízesések hullámzó tincsei közé fekszem, hűteni vérem...
Álmodni. Álmokat festeni azúr tekinteted mögé. Kedves Kedvesem.
Érted lehúzom szatén cipellőm, hogy mezítláb lépjek eléd a fényben,
szárnyaim ezüstjét Rád terítem majd, halhatatlan szívem múlóra cserélem,
csak hogy egyszer átölelj, szemed kendőm takarja majd, hogy el ne lobbanj szerelmem hófehér tüzétől, felhőkön át pergő gyöngy virág,
s csókjaim lángkarjai el ne emésszenek, mert elemésztenek, mikor derekamhoz érsz, s táncomba fordítalak kőrislevelek dértallérai között, ha a péntek elér.....

                                       /Zoltánnak/

Hamvas pillangók bőrén vettelek
szigorú faunoktól,
Akkora voltál mint egy ezüst mákszem,
nevelgettelek.
pókháló bölcsődben mindig szólt a dal,
szivárvány hídon táncoltunk az égbe
kacagó délutánokon, Te meg én.
Szerettelek.
Szerettelek, mint orgonák illatát a szerelmesek.
Gyöngyvirágból szabtam ködmönöd,
s a téli Hold kék sugarával varrogattam
esztendőkön át;
Neked.

Hegytetőkön járni tanítottalak
fogtam láztól duzzadó kezed.
Szarvasbikák hátát paskoltad,
s csak nevettél, én meg nevettelek.
Aranyfürtjeid ringatták a piruló alkonyok,
szamócával festettem megnyíló ajkadat,
lábnyomomba illesztetted apró lábnyomod
Föld Anyánk ölébe szórtad magjaidat

S mikor éhes voltam, íjaddal őzek közé mentél,
válladon fénylett zsákmányod legjava,
mézes áfonyaboroddal megrészegítettél,
átöleltél ha leszállt a gyémántos éjszaka.
Hajam aranyát te fontad, szajkó csonttal
fésülted dúdolva deleken,
ha sírtam bársonyszirommal engeszteltél
szürke reggeleken.
Csókjaid százát, ezrét nem számoltam,
nem is számolhatom,
anyám, apám, fivérem lettél,
s Te hordozod ezüstös holnapom.

Eljön a nap, hogy margaréták szénájára fektetsz,
szorítod vékonyuló sápadt kezem,
szarvastesteddel már nem szerethetsz,
csak a téli egekkel szeretkezem.
Lázam patakvízzel enyhíted, homlokom törli törékeny kezed
s hajnalra azt suttogom majd: mindig téged szerettelek.

testem pora, mint aranyló mákszemek
tenyeredbe feszülnek ég és föld között,
szétmorzsolva az örök bárkába eresztesz,
azúr tengerek fölött....

                        /Z.nek/

http://www.youtube.com/watch?v=9GM0d8BBP5k

Tegnapi szárnyam. Te.
Csukott szemedre szórtam fényem,
mozdulatlan vállaid felett glóriát emelt
rád az este. Nekem. Hozzám.

Szárnyaló tegnapom. Te.
Lélegzeted ezüst füstjébe hajoltam;
Arcod alabástrom oltárára fektettem
tekintetem. Érted. Miattam.

Fehér templomfalakon mozdul egy árnyék...
árnyékod száll, vakít fehéren. Megérintenélek,
ahogy mosolyogsz a télben, mögötted üszkösödő
fák ölén a lenyugvó Nap. Le. Nyugszik. Csak bennem
fordulnak vörös kerekek, álmaim malmát hajtva, hajszolva;
Fény és még Fény.
Megérintenélek, diófaszekérről az aranyló búzába ejtve kezem,
álmos karaván közepén gyémánt reggelen.
Mosolyod vakít, fehéren. A templomfalak ölére nyugszik a Nap. Vörösen.
Üszkös álmaim, mint hajszolt árnyékok mozdulnak az aranyló búzában.
A reggel gyémánt kerekeken hajtja a Fényt. Még és még.
Megérintenélek, ha megérinthetnélek. Diófa-szekéren, télen...

                                     /Neked/

Ma éjjel galagonyavesszőre fonom a legszebb csillagokat,
melyek tenyerembe hajolnak szerelmes sóhajomra;
könnyeimmel megfényezem elárvult arcukat, skarlát
homlokom tüzével meggyújtom tekintetüket, s hajnalra
ágyad végében hagyom hímzett kendő helyett, örök pecsétként...