pepo blogja

           Névtelen utcatáblák


Kiírom magam
magamból minden nap,
hol karcsú hajnaltól epedten
máskor pedig ahogy elront a nap.
Ma névtelenül integettek
az utcanév táblák,
elkoptatott nevük nyelvem hegyén,
várták hogy kimondjam őket.
- De nem tettem meg,
kínoztam a tájam.
Mert folyton
megérdemlő kérdések sokaságán át
csak vita, amin elbillent a déli harangszó
mint pusztába veszett gémeskúton
a haza hívó szó.
Sosem jutok dűlőre a vita
magammal, magamban
örökké tart....

Pólyában küzdelem
fehéren megkötött hó.
Járni tanított anyám
apám fűrészt kezembe tolt.
-Millió köszönet.
Mert tudok járni,
fát szabni
a pórt szívni, szenvedni
mind magamba szívtam
sokszor elsírtam,
-bár most
hogy az idő megfelez.
Sorson kérges fa
elmém
mi éppen elpereg
terméseim szerteszét
betoppan gondolatom
toporog a pólya emléke
és csak ütöm a szegeket.
Fát szabok fekhelynek
s-járom tovább
utam életem...

Megszoktam rég
hogy ébrednem kell
tudom nem a hajnal az
amiért hallgatnom kell.

Megfakulok álmomban
mint hervadó rózsa
kering bennem a tegnap sója
szétmarja lelkemet
összerakni csak úgy tudom
ha kisírom maradék énem
kezdek egy újat
-talán úgy lehet
mint a festő, ki színeket
sosem érzett....

A tegnapom itt hagyott
a mám add rám ruhát
talált bennem valamit
amitől újra nyílik....virág
Színeket keverek
vásznam már erősebb
tájkép vagy csend-élet
mindegy, ha így rendel az élet....

Volt a szónak ajka
ölelésnek karja
ölednek forrósága
alkonynak,
szomorú szótlansága...
Így kell lennie
látom ki mennyit is ér
a szótlan csendben...

Van szó az ajkon
ölelés távolból is akarom
öled a forróság
örül a hajnal
beszél a szótlanság...

Autogram

Rád írom a nevem
dicsekvésül adom
majd mondd azt,
amit magamban is letagadok...