pepo blogja

Néha a csillagoknak hiszek
néha másnak
belülről jövő suttogásnak.

Anyám szavának,
apám lesütött szemében
apró kezeknek, mosolynak szónak.
Néha mindent elhiszek.
Neked, vagy
suttogó szavaidnak.
Néha minden elhalkul,
nincsenek csillagok
elbújik az ég.
Suttogó szavak árnyékban ülnek
Apám Anyám szülői némaság,
mégis, mindenben hiszek
mert okkal szüli a sors
tett gyermekét, mi a kezemet fogva
vezet tovább.

Sűrűek a percek
mint régi kovász
illata pont mint a rég
halovány gyertyafény
kitett kendő mit a nap égetett.
Perceim egymásután,
lassú élettel töltve
mint kisült kenyér
mi kihűlésre vár.

Nem akarok messze lenni
se vakon
sem pedig szótlan.
Nem szeretném ha távol lennél
hangod minden nap várjon
én pedig itt leszek, bárhol
ahol te vagy, ezen a gondolat sávon.

Még a tegnapon ül halkan kedvem
valahogy nem engedi el lelkem
még egy tegnap kellene,
még egy búcsúzás.
Még a tegnap melengeti lelkemet
még és még egy tegnap, mi kellene.

Csak egy intés egy pillantás,
milyen sóvárgó elmúlás.
Tekintet ablakból,
napnyugta pamlagról
elmúlik szüntelen,
visszatér lélegzetben.
Csak egy intés,
csak egy tegnapmás.