pepo blogja

Mindig lesznek kérdéseid.

Minden kórodból maradnak

válasz nélküli emlékek.

Néha lesz egy mosoly-mondat,

átölel 

majd visszavisz

egy elmúlt időbe.

Gondtalan felhő,

kedvenc színekkel tarkított világ.

Álom,

mi pont olyan.

A hajnali ébredésből

egy kérdés:

ez most a tegnap,

vagy a holnapból

egy emlék?

Talán csak újra élem történéseim.

A válaszok keresése

mindig visz tovább.

Azok a szép emlékek, 

amiért könnyet ejtessz, 

egy pillanatra elrohan a szíved

lépteiből rohanásba vált. 

Megnyugszik hírtelen, 

mosolyt csal arcodra, 

szemedben fátyolt vet, 

s csendesen elered benned

az eső.

Az utca üres, leheletnyi már a nappali fény
neszeznek még a házak, függönyök elhúzva
mint szemek a tájra, kinéznek rám
ilyen későn vajon neki mi fáj.
Mint az életem ahol jóbarát vagy idegen ki be jár,
nyomot kevesen hagytak, mert ennyit ért
vagy sokat, ha a vendégkönyvembe beleírta
kedves szavait, vagy csak ennyit szép nyár
hó ha tél, nyomomba tedd lábad, mert így semmi baj nem ér.

Eszembe jut az év aztán mind mi megélt, ha már a cigaretta is elég,

séta vége vagy ez volt a nagy futás,

Néha a csillagoknak hiszek
néha másnak
belülről jövő suttogásnak.

Anyám szavának,
apám lesütött szemében
apró kezeknek, mosolynak szónak.
Néha mindent elhiszek.
Neked, vagy
suttogó szavaidnak.
Néha minden elhalkul,
nincsenek csillagok
elbújik az ég.
Suttogó szavak árnyékban ülnek
Apám Anyám szülői némaság,
mégis, mindenben hiszek
mert okkal szüli a sors
tett gyermekét, mi a kezemet fogva
vezet tovább.

Benned vagyok most
mint csendes éjben
távoli csillagok.
Szemed, ajkad-vágy
mégis elriaszt a hajnali fény
-pedig,
apró puha szárnyakkal jött.
Nyomot egy reggel, csak egyszer
piciny jelet, bennem hagyott.