okeanus blogja

Már tudom; mi őszinte és mi nem az

átkozz meg, vagy oldoz fel; ez ugyanaz,

tüskék közt várlak, mint fagyát a kökény,

ahogy ősz ideje hamvas télbe ér.

A hideg itt futkos, teleket harap,

felfog, kitekint és kacagva szalad...

félek fürtökben félig nyílt szemedtől,

s alélt nyugalmam nyugvása felszakad.

Ízhozó léghuzatban szám megremeg,

hogy látomásod libbenőn levitál,

úgy fázó víz sír nyaraknak idején

mikor képzetedhez ajkam nekiér. 

hajolva, fénytelenül jött az éj,

és reszketeg ékes gyász-fehéren,

 a csillagoknak szeme nehezült

ahogy végsóhaját küldte az ég,

ölelt a föld, még ölelte kedvesét

hogy csókolja a múló, pille fényt 

ám a nyúló árny látszata felült,

meztelen lábaival taposta szét

bűbájúak ájtatos melegét,

hogy érezhető illatos fenyőben

elnyerje sóvárgó sóhaját az ág,

hogy igék fehér leplét terítse szét,

és sötét köntösét öltse fel a vég...

Szeplőtlen, leverten tűnődőm,

az úton át , - menjek-e tovább?

Alig hallón, mint a némaság,

mint jegyesek, az éjek zöldjén,

ahol enyhe némasága jár,

s kábán a Hold a fejünkre száll...

Elhaltunk, mint halók és a távol

kihagyatva sunyi suttogástól,

alant parkok elhívó árnya ring...

S e roppant látó ragyogásban

futunk, majd vakságunk lezártan

szemeimben, ó, drága társam!

csak méla hegyeknek orma

lehet oly szenvtelen véled,

s a vágyódó völgyek szája

remegő óhaja éled,

tátog éhezőn a tájban,

ahogy hiányzol ez óarany

rendben;

hol szerelemnek csendje van

csak a hideg lehel vissza 

grottát kaparva szurdokon, 

s pőre festményed kiissza,

hempergőn lepel-vigaszon,

tép érctelen sejlő élet

a perzselő rácsozaton

s képzel lüktető sóhajom

szertefutó kényes utaidon

várjon meztelen szó és víg rokon

simuljon kétes égi szemével

tört hitek átmosó látomása

más asztalánál magad egyél

legyél teista morzsa csak

mit ár avagy salak nyel el

aki süt majd, terít és remél