okeanus blogja
GondolatokEgyre csendesebben
bősz némaságom téged illet,
felém oson, ám suttogásod,
amely rezzen csupán; semmi más
és megáll bennem és zajba zár
csak érzem a csended, ahogy kacag
emel a világ, szirmod hogy kitár
csak látom az arcod, ahogy szalad
és körbefog minden jóság iránt
könyvem akkor kiemelem
és látom mi csábos dizőz,
sorok mondandóját iszom
s ős-ige iszonyom elűz...
így kerget, egyre hangosabban
egyre tovább; a halkuló halál...
Féltelek
Tétova hitek borzongnak bennem,
csak üres ház vagyok, itthagyott
látható élő, bár rég halott,
rémisztő falak fehérén piszok...
Te-kendőd moshatja le szennyemet
ahol vagy; ott, akkor én is vagyok,
s amint átfogsz elesnek a képek,
máló falakra másznak rések,
s amint hosszan mindent elbeszélek
parányi lesz mind a vaskos napok;
még most is, még itt is, egykor is
veled átitatott féltés vagyok.
Világtalanul
sötétben táncolok
álmom fekete, vak lován
vöröslő ég alatt,
sörénye fényesen libeg,
s tovalobognak a csillagok,
ahogy gyémántod felkacag
káprázat két szén szemed;
hajló szerelmi alázat,
és tompuló kis sikoly...
ahogy észrevesz, felnevet
kis szívem kopog, s ütemét
elrepítik a nappalok
hozzád, hogy itt vagyok
s várom álmom pegazusát
veled, vöröslő ég alatt
Veled tapos a csend
kerge hangú szél kerget
s veled tapos a táguló éj,
hegedő seb vándorlásra űz,
és vágy-halott a sötét
árnyéktalan fához menekülten
reszketeg, szomjazó esőtlen
pőre ágon harmat hidegülten
tályog ez a seb én előttem
ha siratod is; nem múlik,
beleégett porcaimba képe
széttört poroddal a szélben
Átfutott már
A fukar időhöz szükséget mér
a tér öles poharán a pecsét,
bágyadt már az elesett élet;
imádkozó és a szív setét...
zörget a múlt, zárhatod ablakod,
oktalan palást foszló alakod,
a vén pillanat tör, üdv okul...
s bújhatsz lyukba, vagy tág imaházba
naptalan vagy, nálad alkonyul...