okeanus blogja
GondolatokMegdermedt érzelem
Halott a víz, kopog, fagyos nyaraknak idején,
a hideg itt futkos és derék dereket harap,
felfog, kitekint és kacagva szalad porszemén.
Félek, kék fürtökben félig nyílt szemed átharap,
s az ínyvitorla vére felszakadó vasharang.
És ízhozó léghuzatban a szám most megremeg;
hogy csaló feloldozás legyen, ahhoz kegyetlen,
hogy fanyar ígéret, ahhoz meg hű és kőkemény...
Egyetlen gyertya ...
egyetlen gyertya ég, fák kitárt karjain
síró viasz folyik, szomorún, árjában
elfeketült lámpák és könyvek, laptalan
felperzselő medreiben megmélyülnek a terek,
széttolódnak a falak, végtelen, síró a világ...
és kilépnek az idők gyászoló hajósai,
örök megkiáltói a csupasz értelemnek,
távolodó ladikokon küzdve a habokkal
sírásuk átveri a tengerek sírásait:
lángunk vak, viaszunk odafagy,
mi; sötéttel vert sereg,
ahogy magányos, világtalan
aki egyedül szeret...
Ikerházunk...
ikerházunk páros láng égette fel
hittük időtlenül; hogy a nyár jön el
ám hideg lett és a rideg tél közel
nem féltünk, de most mégis fűteni kell...
A föld szelleme
Hasztalan a felzsúfolódott ihlet,
ha botor utakon lezúgatott;
elismerés híján az elbitangol,
lesz bizarrság és tékozló lumpolás
Csak elátkozott királyfi marad,
akinél nincs magányosabb magány,
s a mankóval bezúzott homlok arat -
ragadva a hozzábotlottak sarán.
Kell valaki medernek, aki szereti, biztatja,
aki gátja, hogy a vér ömlése ki ne csapódjon,
amig a munka birkózása önmagát izzadja,
és idegenülése ügyeseknek ne raboljon!
Fátylon át
Már tudom; mi őszinte és mi nem az
átkozz meg, vagy oldoz fel; ez ugyanaz,
tüskék közt várlak, mint fagyát a kökény,
ahogy ősz ideje hamvas télbe ér.
A hideg itt futkos, teleket harap,
felfog, kitekint és kacagva szalad...
félek fürtökben félig nyílt szemedtől,
s alélt nyugalmam nyugvása felszakad.
Ízhozó léghuzatban szám megremeg,
hogy látomásod libbenőn levitál,
úgy fázó víz sír nyaraknak idején
mikor képzetedhez ajkam nekiér.