okeanus blogja

A fukar időhöz szükséget mér

a tér öles poharán a pecsét,

bágyadt már az elesett élet;

imádkozó és a szív setét...

zörget a múlt, zárhatod ablakod,

oktalan palást foszló alakod,

a vén pillanat tör, üdv okul...

s bújhatsz lyukba, vagy tág imaházba

naptalan vagy, nálad alkonyul...

hallgatag szaggató szavam

torz szobrokénak mása,

révedez, búsul, fénytelen:

pazarló zuhanása

mi nem volt és nem felel,

ázott, mert kendőd nem takar,

óv, mint arcodat a pír, 

üdvöd tart távol, s elkapar

ám néma lapokra ír

Ahogy dió levele hezitál és huppan,

s dörrenve madarak nagy raja útra lobban,

s bús neszét tolja, viszi a rideg őszi tél,

feltépi értelmem minden sajgó szegletét.

Tépődött arcod átsír és dermesztő a szél;

újfent felszenvedem hiányod egyenletét.

Állok csak leverten, árok- barna nagy szívem,

holott veled temet ásó - kapa, úgy hiszem....

Képzetem újra és újra 

létrehoz, előidéz

mindenkor és mindenütt,

felkap, forgat és odahagy...

nem győz téged semmisem

éltem tehetős része vagy

amely elidőz felettem

 borúm, jókedvem ingatag,

léted szétszed és összerak

felkap és terít rám havat,

izzik-fojt, akár a salak...

emlék-ostromod legyűr

kőszívű időtlen időd

 sír, zokog; elvetemült 

csalóka látomás, remény

rendel hozzád, melléd, veled,

hogy mindent hozzak-vigyek

hódító-behódolt legyek

kenyér és meleg.

elég ha szeretsz,

 ha a fogyó Hold 

lelkedben növel

és ha dagad is, 

mindig rám figyelsz...

mert örömeiben 

szent ereklyét cipel,

vonszol tüskés igém, 

s ím glóriát visel, 

holott gyűrűjében

világosodjanak 

a fakuló szivek..