legland blogja

érted megyek ölre

az idő pengéivel

de ki fogja kifizetni a papot

ha szívem zaját este

bemérik a radarok

érek e majd annyit neked

vagy sem

mint hideg szobában egy kályha

hogy

hideg paplanod átmelegítsem

érek e annyit

hogy kihült ízemet szádon

eltemesd délben

egy kortynyi feketében

egyedül semmi se igaz

csak Jézus magánya 

az égben

s az én alkotta rendben

szívverésem

kifakult a kereszten

majd holnap talán

irgalmába vesz

ő az Isten

mert tegnap kiröhögtem...

magamat

hogy benne nem hittem

Perzseli még szívemet,

egy fel nem lobbant csókod,

ha nem lennél távol,

most itt ölelnélek...., bárhol.

Csodatornyokat is

álmodtam neked,

a Notre-Dame se visel,

sokkal szebbeket.

Hófehér boltívek a vállad,

s szemed, mint gótikus metszésű 

ablakokon, ha a kék ég feldereng...

de fáj most is,

ahogy a jövő elégetett,

mert áldott csókod homlokomról, 

úgy veszett el,

mint ahogy ledőlt, 

arról a csipkés toronyról,

az a gyönyörű kereszt...

Majd ha az utolsó szívhangom is, 

az ablakodhoz koccant,

kifosztva, üresen,

mint egy feltört templom,

akkor tudni fogod,

hogy elszöktem oda,

hol rég megalt apám,

álmaimnak, a hullagödröket ássa.

Majd, ha az utolsó szívverésem is eltünt,

mint kocsmából a vad káromkodás,

mi a zárórával megszünt, 

akkor üzenhetsz értem:

-" Gyere haza!",

hisz annyit sírtál értem,

hiszen annyit sírtam érted...

Kiáradt tenger a város,

félholt csókok úsznak,

a bezárt ablakoknak,

hol vad katonák gyűjtik be,

a megszökött, szelid álmokat.

Még alszik a puska,

de már most szívéhez kap,

kit holnap fog eltalálni,

ami már nem lehet,

ami már nem lesz soha...