Köldökzsinór-effektus

  Meddig egészséges a duálunió? Ahhoz, hogy erről véleményezni lehessen, legelőször is meg kell értsük ezt az alapfogalmat, hogy mit is takar valójában.

  Ha az elején nézzük a folyamatot, ez akkor kezdődik el, amikor egy kisbaba megfogan. Ahogy nő a pici gyerek, egyre szorosabb a kapcsolata az anyával és fordítva. Az anya minden rezdülésére reagál a méhben, és természetesen a külvilágból hozzá érkező másfajta ingerekre is, a maga speciális módján. A méhlepényt a magzattal a köldökzsinór köti össze, ezen keresztül jut táplálékhoz, levegőhöz a baba, és születés után optimális esetben a már nem pulzáló köldökzsinórt elvágják – örvendetes az, hogy erre egyre többen figyelnek, tudniillik: a köldökzsinórban levő erek működése folyamatosan lassul, és ha hirtelen elvágják, idő előtt, akkor a babát tulajdonképpen levegővételre kényszerítik – nem beszélve az erőszak másik bevált szokásával együtt, mikoronis fejre állítva, két lábánál és hátánál tartva alaposan fenéken csapkodják, hogy felsírjon – ezáltal meg is kapja az első adag hatalmas stresszfaktort, ami majdan szakemberek segítségét veheti igénybe…

  (Nem vehetünk természetesnek olyan dolgokat, mik nem azok, és szabad ismerkedni olyan eljárásokkal, mik humánusabbak, persze a nagy halmazban mindenkinek joga van ahhoz, hogy a saját számára legmegfelelőbbnek hitt eljárásokat igényelje, azaz joga van megismerni és tudni, mi közül választhat. Akármelyiket is véli bárki jobbnak, legyen úgy.)

  Megszületése után a kisbaba teljes mértékben kiszolgáltatott, legelőször is az anyára van szüksége, ki táplálja, óvja, szereti és ezáltal a kicsi egynek képzeli magát az anyával, az anya meg tudat alatt és tudatosan is ehhez hasonlóan érzi, mivel ő hordozta, ő szülte a gyereket, ő is neveli jórészt, tehát rá van utalva és ez így is helyes egy ideig. Viszont ahogy nő a gyerek, úgy önállósodik. Ha hagyják. Az ősi szeretet átalakul szociális szeretetté, a gyerek apához, a család többi részéhez is kapcsolódik – és itt szakad meg először részlegesen a duálunió - amit egy anya sokszor nehezen fogad el. Pedig a gyereket nem szabadna kisajátítani.

  Kapunk egy lelket. (Vagy lehívtuk – kinek-kinek a hite szerint.) Anyaként. Ajándékba. A fő feladatunk az, hogy legjobb tudásunk szerint felneveljük – bizonyára hibáztunk sokszor, és évek távlatából nézve sok mindent másképp csinálnánk, de a lelkiismeret megnyugtatása érdekében és mert így a való, azt tudom mondani, hogy akkor és ott úgy éreztük helyesnek, ennyire tellett tőlünk.  Felneveljük szeretettel, felkészítjük az életre úgy, ahogy tudjuk, ahogy sikerül, és ugyancsak optimális esetben nem tápláljuk a gyerekbe saját be nem fejezett álmainkat, hanem a gyerek vágyait, álmait előtérbe helyezve, a képességeinek megfelelően segíteni kell, hogy a saját útját járja, a saját terveit, céljait kövesse és elérje. (Rengeteg szülőnél látok tévedéseket, hogy pl. egyik orvos szeretett volna lenni, de nem volt anyagi lehetősége ahhoz, hát a gyereket tereli e pálya felé, és a csúnya szóval élve a belét kidolgozza azért, hogy a gyerekből az legyen, mit ő akar, s mit a gyerek egyáltalán nem… a másik a családi szabóságba fogja be a lánygyermeket, ki focista akar lenni, de hát ugye, egy lány ne focizzon. Stb.)

  Tehát: „ha egy gyerek tulipánnak született, ne akarjunk belőle rózsát nevelni, a tulipánságában kapjon támogatást és pozitív ösztönzést…”

  Ahhoz, hogy egy gyerek ép lelkületű, normális  - jó - felnőtté válhasson, elsősorban a szülői hozzáállás milyensége a meghatározó – természetesen számos más tényező befolyásolhatja ezt, barátok, rokonok, más társadalmi csoportok sokat tudnak nyomni a latban – viszont az alapokat otthonról kapja meg, és 6,5-7 éves koráig amit tapasztal, az lesz a hitrendszere, az lesz az alap, amire majd építkezni fog, mint egy várra/házra/viskóra… és nagyon nem mindegy, mit kap.

  Amikor meg felnő, és eljő az ideje, a gyereket tudni kell elengedni, hadd szárnyaljon szabadon. Azaz egy anyának fontos az, hogy megértse: a gyerek önálló individuum, a láthatatlan köldökzsinór ugyan megmarad egy élet hosszán, de azon át nem szabad kényünk-kedvünk szerint irányítani, rángatni, nem vásári marionettfigura egy gyerek. Főleg ha már felnőttszámba veendő. Akit jól neveltek, önállóan megáll, a saját lábán, haza-hazatér megpihenni, természetesen lehet támogatni, segíteni, ha hibázik, főleg akkor, de szeretettel, megértéssel figyelembe kell venni a gyerek – aki már felnőtt - saját speciális igényeit, a saját útján engedni: hadd járjon.

  És akár fiú, akár lány, előbb-utóbb eljöhet az az idő, mikor párt választ magának. Sok anyában ezen a ponton támad fel az anyatigris-állapot. Sajnos nem minden anya érti meg, hogy a gyerekét megtanulja elengedni, hiszen a státuszából veszít: eddig ő volt az első, úgymond, most meg a vő-, menyjelölt lép a helyébe. Tán a vejekkel kevesebb konfliktus adódik, de fiús anyáknál más nő – meny – kerül a képbe és ez hatalmi csorbulással jár.

  Pedig nem így van. Csupán a „szerepek” értékelődnek át, és az, ami természetes: az élet követeli ki magának az újabb állomást. Ezt ha megértjük és el tudjuk fogadni – mármint hogy egy gyerek se a miénk, nem tárgy, nem bábu – hanem önálló emberré vált lélek, akit felneveltünk és engedünk repülni, nem szárnyait csonkolva magunk mellett bicegve tartani, akkor mi is, ő is és a környezetünk is káoszmentesebbé válhat. Nem kis erőfeszítésbe kerül nem beleszólni mindenbe, nem ellenőrizni, irányítani, olykor majomszeretetből rátelepedni annyira a fiatalokra, hogy majd megfulladnak  - hanem támogatni, segíteni – főleg akkor, ha kérik. Kéretlen, tolakodva, szent és sérthetetlen tudásunkkal felbástyázva nem biztos, hogy jót teszünk. Általában biztos, hogy jót nem. A másik nő is élő ember, élő lélek, akkor is, ha fiatalabb, esetenként tudatlanabb, tapasztalatlanabb, saját akarattal rendelkezik, saját komfortzónával, amibe kopogtatás nélkül nem illik betolakodni, hiszen az ajtót vendégségbe menet nem vesszük le és törjük össze, hanem illedelmesen kopogunk, a sáros cipőket meg lehúzzuk. És úgy viselkedünk általánosan, ahogy a ház íratlan szabályai szerint megengedhető. Ez persze oda-vissza érvényes. Tehát a már nem pulzáló köldökzsinór elmetszése után a csonk emlékeztet, de már fizikailag leváltunk az anyáról. És ahogy felnőtté váltunk, a láthatatlan szálakról is illik képletesen leválni és engedni leválni... Nem elszakadni.

Gondolkodjunk el…