Kérdezz-felek játék

A mai szent napon hívott a fix telefonon egy valakiség. Azután irtólag érdekes párbeszédbe vágtuk belé magunk. Mert olyan ildomos volt, hogy egy vakhangra sem méltatott sokáig, én is viszonoztam a kedvességét.

Telt-múlt az idő. Neztem, mindjárt béesteledik-féle a telefonban, és majdnem elérünk a népmesénk végére. De csavarintos fordulat következett hirtelen a történet esze kerekiben, egy kellemmetes női hang szerelmetes országunk szép nyelvén kinyögött egy hálót. Erre felbátorkodtam magamot, ennyit én is csináltam.

Aztán béindultunk egymástól. Elperelte, ki fia, bornya, s reakérdezett, hogy én Péterné volnék-e. (Én aztán minden, de az nemigen.) De reahagytam, úgy né, képzeletemben. Megint csak kérdezősködött engemet. Hát szóbélileg beléegyezségemet adtam, mert gondoltam, ha sokáig húzzuk-vonjuk a személyem ki nem láthatóságait, hát megpenészedünk a plusz 35 fokos hidegben.

Hoppá. Hogy felbátorodott erre a szelídje. Kinyitotta a száját, s vissza se akarta csukogálni, és csak hullottak, hullottak a szavai, hasonlatosan, mint mikor Mórickát véletlenül megtenyerelte homlokdeszkán az ajtókilincsük, s mégis a fogai deregtek kifelé a pofájából szépen, libasorban.

Hát szóval elrebegte, mely isteni kegyeletből földre ejtett céget képviselteti ábrázatával, s miket forgalmaz. A telefon innenső felén ez a kutyát se érdekelte, az innenső fél ildomossága teljes birtokában éppen letenni készült a kagylót, de megakadt a kéz a levegő dermedtségében.

Arra az egyszerű kérdésre, hogy én milyen ránctalanító krémet használok. No, kérem, erre megcsendlettem. (Nem mintha eddig is bőbeszédűségemről lettem volna hírhedt.)

Assszongya, hogy először is: átfuttattam fejemben a koraim számát. Kerek 37. Aztán emlékezetemből türelmesen, tehetséggel megáldva és ügyesjártasan kiverseltem ölelkező rímekkel, trocheikusan a semmiráncotnemtartalmazó tükörképemet. Ez felvett némi párpercet. Meg a többi kenceficém darabszámait is testvériesen kézfogásba raktam egymással. Ez utóbbi hamar ment, mint Mórickánál – jótékonyan remélem, hogy csuklik, akár össze is, az emlegetéseimtől -a tejes sör hátsó szándéka le a nadrágszáron.

És mert hazudni nem szokásom, csakis az őszintét felelhettem: - Én semmilyent. Rajtam nincsen ránc.

Valószínűleg az egyenesség a mái ántivilágba döbbenetesen bécsapódhat, mert kétszer még megkérdezte a nő ugyanezt az ostoba kérdést. Mit tehettem mást, megerősítettem hitetlenségében, s méltán remélem, eztán a jomándús ikonosztázia gyarapodni fog sok-sok fárizeus képpel a résziről es. (Azt meg, hogy mi a bingyó az a jomán, én se tudom. Vagy igen. :) )