I.Székelyföldi Poet-tali :)

  Az előbb kinyomtam egy hivatalos rész az I. Székelyföldi Poet-taliről, ami baráti viszonyban leledzik a nyomdafestékkel meg falunk szemérmetes lelkivilágával – ugyanis az a Zújságba mene látogatóba, ez a cikk meg ide, eherrég né, a Poetre tanyázna bé.
  De elébb megtartandó jószép szokásom – tudniiliik: az ízes anyatejes szavaim körbegyalogolást jobbról, balról, fentről, lentről, s esment úgy – kanyarítok egy nagy feneket magam alá.
  Az úgy vót, hogy. Néhány poetes kiötletelte azt, hogy legyen Székelyföldön is tali, ha már az Anyaországon kívül rekedénk. (És természetesen a mai nap szent alkalmából megerőszakolok némi politik-felhangot is ebben a dumcsiban – persze szigorúan csak annyit, amennyi beléfér a poet-szuszékjába a nemes búza közi ocsúnak – és azért sem teszünk ki fekete kokárdát mejjeink domborulatjaira – már kinek ugye van hová – hanem inkább ezt a büdös, elvetemült furfangot majd decembrius elejin csináljuk meg, mert az a feteke fótabb nekünk.)
  Osztán tovább úgy leve, hogy tettük-vettük az áert markunkban, szájainkban: hová és mikor lőhető bé a célpont. Pünkösd kapóra jött a szabadságnapok mián is, meg a somlyói búcsúzkodás mián is, azaz: ki vakarózott vóna oda menni, hát lelke rajta, tehát az időpontocska lefixálódott. Mint a légyszar nyáridőben, falun az ablaküvegekre. Mint a pecsét a nemesi levelekre hajdanában danában. (A verzió tetszés szerint válogatható.) Gyergyószék, Zabola avagy Udvarhelyszék maradt helyül. A levegő megérett – rengeteg okosággal együtt – s bétájoltuk a legutolsót. (Gyergyós Csilla pestiesen éppen arra az időszakra elnémetesedni szokott, zabolai gyermekünk meg érettségi előtt állván, megkímélésre került. Így maradt Udvarhelyszék. És Dorkóúr kimondta a végítéletetet: legyen Lövéte. Hát szótfogadtam néki most az eccer.
  Nekem kicsit összejöttek a dolgok, minden szépítés nélkül elmondom: anyós megbuléta a kezét a tyúkpajta felé menet a katyókás ösvényén, magyarán mondva eltörte a balját – még jó, hogy nem a nyelvét – két nap alatt kétszer gipszelték és meg is húzatták a csontokat. (Pedig mikor az esése után diagnosztizáltam, hogy a’ biza törés, minden kétséget kizárólag, s rögzítettem is, mennyire tudtam, mégis csak táncoltak egy fél keringőt azok a fránya csontok a közön. De hát ez van.) Végül amit tud, attól megcsinálja, s amit nem, azt is, mert hálistennek olyan fából faragták, hogy ha a két keze eltörött volna, a lábával dolgozna. (Ha a lábai is, valami más végtagjával, ejsze.) Isten nyugtassa nannyókát, ő is ilyen volt, 80-on túl is még kapált a mezőn… Aztán megkezdődtek a tavaszvégi-nyáreleji kapálások, amit egyedül végeztem el, és a pajtában büszkülő süldőnek a fejét a nyakától mészáros tőszomszédunk lecsi-pecsire felbőszülvén mívesen elválasztotta. Azt még feldolgoztuk ennek-annak jó egy nap alatt, hogy bendőnk őszig – vagy míg elfogynak a disznó alkatrészei - legyen mitől szélesedjen és mosolyogjon. Mindezek után elballagott az oskolájából a nagyfiam, ezáltal kicsengetési ebédet katyfoltunk úgy 50 személyre, meg süttünk egy rakat sütit, hogy abban fürödjünk, mikor víz nem lesz. És a pünkösd tája katolik vidéken szent ünnep, mikoron is illik laskalevest csinálmányozni, mindenféle sülteket, kalácsot, stb. Szóval nem unatkoztam én se. S azok se, kik bé-bésegítettek evés-ivás-munkálatok terén.
  Noh, a poet-talira készülődvén, elmondhatom, hogy örvendeztem egyrészt, remélvén, hogy Anyaországból egy busznyi résztvevő is lesz. Aztán reménykedtem, hogy pár ember eljő. Aztán reménykedtem. Aztán nem. És így vala a csíkiakkal is. A szomszéd Están bát kérdeztém eppe a mai szent napon, hová mejen. A válasza: - Lűttőre fiam, oda. És tényleg voltak percek, mikor azt hittem, a talival együtt én is. De végül mégsem nem. Sajna, mit tegyünk, ilyen a világ, mindenkinek közbejöhet ez meg amaz, legelőször is a pénz beszél, majd a munkahelyek, és sok másegyéb is. B.B. Jakabnak is közbejöttek dolgok – aki a másik koordinátor lett volna – átmentem a Nagyhomoród völgyébe náluk a tali előtt, és akkor köböztük ki, hogy a tali-napra szülőfalujában nagy esemény jut, a Bágyi várfesztivál, annak is a szervezője ő volt… Két helyen meg egyszerre egy ember nem tud megjelenni – ilyent még Jézus sem csinált. (Vagy nem tudott, vagy igen, de nem bölcsködött szegénye a tudományával.) A talit kiötletelő moditársaimnak is közbejöttek dolgok, szóval, hát. Messze van a messze. Olykor… Mit tegyünk.
  A két nagymarosi hölgynek – Kinga és Mária – nagy ölelések, lám, mily kicsi a világ. Tavaly Nagymaroson csodaszép napokat töltöttem el, éppen a visegrádi várra nyíló kilátással.
  A hivatalos részt már elprédikáltam, az utána levőt meg fedje jótékony és sűrű homály. Annyit elárulok: a buli zenészei között volt egy kolozsvári születésű hegedűvirtuóz is, akinek a falunk zenészei a leghitványabb hegedűt nyomták a kezibe, csakazértis, :) viszont amit kihozott a szerszámból, a tudományával, na, azért le a kalappal. Persze a helyi zenészeinknek is taps, nem is kicsi, nemcsak azért, mert záróráig nyomatták ezerrel, hanem azért, ahogy, O-nak a Máté Péter dal újfajta megközelítési módjáért - az elmutogatásért, hogy kapja bé az idő magát, de mi nem öregszünk :) - vastaps,  Éva-Levi, nos mit mondhatnék, amit nem: két szimpatikus, barátságos, kedves-rendes emberrel bővült az ismeretségi köröm, s hát azt tuti, hogy ti mulatibbak vagytok, mint én, minden nótát, minden dalt ismertetek. Juppi. Ölcsik nektek, barátilag… Emő, Edith és én lövétei poetesekül is képviseltük magunk és másokat is. :) Természetesen a szilva, házibor, serital ingyé vót, korlátlan rendelkezésre állván, zárórával béfejeződvén eldugulásig.
Éva: neked üzenem, a pezsgőt együtt kéne megegyük. Vagy ilyensmi. :))
(Az estvéli buli fotóit kérjétek számon Évitől. Ha akarjátok. Vagy a férjemtől. Ha meritek. Ők a pillanatok örökösei. Tehát ők ebben a főnökeim. :)) )
  Legyetek jók, ha tudtok, ha nem, s szeretettel várunk a következő talira is mindenkit. Majdan.