Beduinok á lá tálalva, ha nem vagy ebren

   Most úgy jó egy év távlatából visszanézve a tavalyi kalandozásaimra, hittel mondhatom: rengeteget tapasztaltam, láttam, hallottam Jurópia országaiban. Terveztem egy beszámolót, naplófélét, mittudom, de annyi élmény csapott pofán/rúgott seggbe/mutatott ártatlan múzsaként hajnalpiros rózsaujjal lófact nekem egyszerre, hogy idő kellett ezt feldolgozni és letisztázni. Azt hiszem, összvissz kilenc ország tájainak ajánlottam bé becses enmagam. Hogy örültek-e, nem-e ábrázatomnak, alkatrészeimnek? Tudja a hargitai medvepásztor. Én azt tudom, hogy mindnek a végén Homoródfürdőre érve és fenyőpárlatot lélegezve felszusszantam, hogy édes otthon, be jó hogy nem költöztél el innen.
   Ami a közön letelt abból egy-egy csukorékot összeszedek, hadd irigykedjetek/sajnáljatok/szeressetek meg érte. (A variánsok tetszés szerint felhasználhatók ellenem. Merészebbek bé is takarózhatnak velem. Sőt evakuálhatják leendő utódaikat a kinyomtatott szövegemre akárhány extázissal. Tényleg megengedem.)
   Na. Akkor egyenesen a közepébe. Belé a lecsóba. Minden vágyam az volt már rég-rég, hogy Skócia/Írország/Welsz birodalmába eljussak egyszer. Magam sem tudom, hogy miért, de úgy éreztem s érzem ma is: hazahívnak. Ez a nagynagynagynagy óhajom nem teljesült egészen – még – de Anglia földjére rátehettem patáim, az  Ashford és Bristol közötti távon több helyen is. Átmásztunk meseszép patinás városokon, felradaroztam számos kastélyt, őskorelőtti templomot, bégető juhnyájak festettek alá zenéket az idilli vidék idilli autópályái mellé. És természetesen a köd, s a petyergő – olykor bőgő ég  is csinálta a fesztivált az elvártak szerint.
   Ja persze azt nem említettem, hogy kamionnal furikázott a kedves engem, merthogy pilót a szentem. Én meg nem. Én simán s mártva tengeribeteg vagyok, meg tele mindenféle fóbiákkal. De. Azt vallom, hogy a félelmekkel szembenézni az okos és szép nők képesek. Ebből következtetve: mivel nekem sikerült legyőzzem magam, én az okos és szép nő kategóriát képviselem. (Ellenvetés nincs. Haki felszólalni merészel, azt megverem. Vagy megcsókolom.)
   Aki Ángliusországba átmászik és vezet, annak tudni kell seperc alatt a kormányt átrakni a másik oldalra, és bolondul menni. Tudnia kell azt, hogy NINCSENEK parkolók – vagy láthatatlan üzemmódban funkcionálnak az autópályák mentén - de MEGÁLLNI muszáj, ha a vezetési idő lejárt. Ha nem állsz meg: megbüntetnek. Ha félrehúzol zsebretett kézzel, lazán a nagyképű autópályán: megbüntetnek. Azt találtam ki, hogy bé kell szórni az autókat szálljporral, és amint kinő a szárnyuk, repülhetnek. Osztán pitsa a szemükre azoknak, kiknek van szemük. Csak előbb még várok egy elmebéli lángos eszűre, ki fel fogja találni a szálljport.
   Amit megtanultam: a pontosság az fenyegetően betartandó az angol hidegvér térségében. Bármely céghez mehetsz hamarább: nem szedik le az árut, szigorúan csak a megadott percnyi pontossággal. Összeszorított szájjal, kimért finghullámú frekvencián. (Mert megmaradt ez, láthatatlan bűzként.) De sebaj. Ha később mész le/felrakodni akárcsak pár perccel, bekaphatod. Mint r. testvéreink a lelőtt nyulakat. R. jelentése rózsa/retikül/rebarbara. Higgyétek el ezt nekem, én is bémagyarázom magamnak furton-furt. (Aki a sztorit nem tudja: azt képzelték ezek a dőltigényletű rózsák az eccerben, hogy a Nagykontinens országában megállunk egy parkolóban, és a futkározó nyulakból megfogdosunk párat, odatesszük a vartyogó üstöt, tűzzel – mint anno barlanglakó őstörténetünkben – és megy minden, mint a karikacsapás. Csak itten nem Bal Kán a törzsfőnök. Hanem Ba Tukán. Akár. Perszehogy a kibicek megbüntették a falatozni juhulókat és perszehogy úgy néznek minden atérségből való felségjelzésű kamionra, emberre ilyen expedíciós történetek felkonferálása után, mint a lőtt medvére. A bécsi hattyúk tóból kivadászása és kétpofára való bézabálása is hasonló nyenyecség, hadd szálljon a hír, ha jó. Ugyi.)
  Szóval én ahány Borvízföldit tudok, mind-mind nem viccből buzgólkodott, hogy meglegyen az Ásványvízföldi  állampolgársági. Na de mielőtt leitatnátok még jobban, és totális hülyeségeket beszélnék asztalra állván és csóré szellemtáncot járván – merthogy így szoktam, mikor buzgólkodok -  hát kussolok is. Süssétek meg. A nyulakat. Vagy a hattyat.
   Készségesek, aranyosak az angolok. Legalábbis a férfiak. Legalábbis velemmel. Egyszer huddanom kellett, és kimondhatatlanul jajderégótaszorítottam össze a denevérszárnyaimat válltájékon, és egy cégnél jóakaratúlag beengedtek a budiba, mivel úgy körbemagyaráztam és sajnáltattam magam, hogy magamon is megesett a szívem, az tuti. Más alkalommal, történetesen épp Ashfordban pénzt akartunk lefejni a pléh banktehénből. Nem akarózott a siker sikerülni, de gebekövér angoltudásom amint közszemlére tettem, máris felolvasta hangom az éterből egy pasi, és rögvest segített. De tényleg. Lovagok ők. Én meg lovagina.

(Folyt. következik. Vagy nem. :))