A sárkányölő vitéz(kötésös)

 

 

Ez a történet az elejitől véve színigazság a végiig. Nem másodkézből adták át neköm, hanem egyeneságúlag én szedtem essze ahalyt az odor mellyékiből, s öntöttem a jobb kujakomból a bal tenyerömbe belé, s miután megkeményült, azonnal rögzítettem ide né, a saját számítógépömre, eppe arra, amit egy nyúl hozott neköm húsvétra. (Minden tiszteletöm, hálám és köszönetöm ezúton es annak a csíki „nyúlnak”.)

No, tehát. Egyszer volt, hol nem volt, Lövéte dimbes-dombos területin, az Ördöggarádics tetejinél kijjebb, a négyes útkereszteződésben, az egymás sokaságától meghasonlott porfelhőktől kicsiddég leazon, egy anyós. Ennek az anyósnak volt egy kertje a lépcsősor melletti bájos pinceszagban, aminek a területe széltiben balra egy lépés előnyt élvezött, jobbra semennyit sem, hosszantájt pedig úgy öt lépetöt foglalt ha el.

(Korhű tanulmányok ízlésösön foglalatoskodnak az anyósokhoz pászított viccökkel – érdökös módon az após fogalma elavulást élvöz ebben a foglalkozásmókában – én csakazértes bátran ki meröm jelönteni: számomra ez az anyósom a legjobb. S mert nincsen több belőle  - szusszanás, s még egy szusszanás - mihöz es hasonlítanám.)

Anyós ezön a tavaszon piros- és sárgafejű sárkányokot ültetgetött abba a hatalmasnagyra méretözött kertjibe. Ezök a sárkánykák - darabra pontoson heten – a napsütés hatására tüzet okádtak. Nemüköt nem tudtam meghatározni, pedig leskölődtem, nezegettem, de azt megállapotosoztam, hogy igencsak szerelmetösök lehettek, mert furtonfurt süllögtek egymással. Tették a szépöt a melletük levőknek, enyelögtek, endelítő színököt lebbegtették, s pofájukot tátogatták akkorára, hogy szinte beléestem a legszebbikbe, mikor ott jártam. Szerencsémre csak szinte, hogy estemforma.

Igenám. De nehány nap után a hátamon berzönködni kezdött minden pili tőlük, meg-megijedöztem, hogy osztán még tényleg valami bajom esik vélök, hát a nagyfiamot reabeszéltem, nezzen csak jól széjjel, ha szüksége van még az anyja szemire, teremtsön egy sárkányölőt valahonnét. De ízibe.
Az hozott es egyet. Az öliben. De azt mondják az embörök, nem a méret a lényeg, hanem a játékosság.

Ez a sárkányölő 6 hetet számlált csupán essze a lábujjkáin, de úgy bíztam benne, mint a szivárványosra pingált ikonokban a hazánkfijai.

Első nap már leterítött 3 sárkányt, s a fejökkel ellabdázott estéllig. Akkora megunta díszlő enmagát, s beléaludt a nagy tudományába. Tejet szípott napközben, attól erősödött, mint Pompejben a spenót. A tejjel kicsit háborúba vegyültünk, mert fogyatján volt akkor, mikor őurasága sárkányölő hezzánk költözött. Azért apadozott a tej, mert a tehent a pajtában addig bezgenyálták, hogy úgy döntött, jobb, ha békin hagyjuk, mert ha nem: megbornyúzik. A bornyúzás mestörsége a tennap meg es történt. A fesztejből jutott őuraságának, s ígéretöt kapott, hogy eredeti csicsből kap ezután, nem aztot a bóti löttyöt, minek fele vizes, a másik fele permet-átum vagy bétum vagy miafféle.

Csakhogy bajba kerültünk. Anyósnak a sárkányai szentök vótak. Én azt hittem, csak boldogok. De tévedtem. Ahogy szoktam.

Meresztötte anyós a szemeit a sárkányölőre, s kezdte fenni a disznyóvágó kést a fogán. Tudtuk azt, hogy a pajtában jelönleg röfögő nem tepzőlődik, akkor tehát a kés hol lelhet mélyenszántó haszonra? Kiókumuláltuk, hogy a sárkányölőnek bizonyára meg lesznek számlálva a tejszörpölései, a hadműveletjit jobb, ha mihamarébb lefújjuk.

Megkötöttük. A békét. Illetve a béke nyaktáját. Hogy ne öldököljön szabadon. Én meg feltettem a szemüvegöt, s akkor kiderült, hogy a sárkányölő egy terrier-keverék, vagy mi, a sárkánykákot meg kisdedkorukban tulipánoknak keresztölték volt. 

 Hát. Így volt-e, avagy sem, tudja azt a rézfacú bagoly s a lüdvérc, mikkel nannyám ijesztgetött, ha a nyári vakációkban éjfélig csármáltunk a fülibe, de hogy helyinvaló volt, az igaz.