judit.szego blogja

Kutyasétáltatás

1.

 

Az uram influenzás lett, így mindkét eb rám marad, sétáltatásból kifolyólag.

Egyszerre, sajnos, nem lehet levinni őket. Nemcsak a súlybéli különbség miatt /Malacka 4, Berci 40 kg/, hanem, mert egyformán az én nevelésem mindkettő, egyszóval, tök fegyelmezetlenek.

Kellemes nyári este volt, gondoltam mégis kipróbálom, hogy miként is lehetne őket együtt, de csúfos kudarcot vallottam. A házunk későn fekvő lakói, azóta is, emlegetik.

Megindultam velük lefelé a lépcsőn, ment minden simán egészen a másodikig, amikor is egy férfi jött, kezében egy tálca cukrászsüteménnyel.....Természetesen az én kutyáim rögtön tudták mit kell tenni: Berci jobbról, Malacka balról kerített, és én azt vettem észre, hogy az idegen férfi orrán van az orrom.....

Én pedig a derekát öleltem jó szorosan, két karomat erőteljesen ráfeszítve a pórázok által. Nem segített a dolgon, hogy Malacka morogni kezdett. Nem sok foga van, de azt mind megmutatta.

 Végre kigabalyodtunk egymásból, és  leértünk. Ott Malacka balra látott érdekeset, Berci pedig, jobbra. Én pillanatok alatt egy jól fejlett kötözött sonkává váltam. A kánikula elől az erkélyre menekült lakók először halkan, majd egyre hangosabban kezdtek röhögni.

Esküszöm, nem tudom, hogyan másztam ki  pácból.

Még néhány „majdnemkutyánátesés” után megesküdtem, hogy soha többé.

 

2./

 

Egy téli vasárnapon, a hajnali hóesésben Bercikével indultunk sétálni. Csodás szűz hó, még senki sem járt benne előttünk. Illetve csak hittem, mert kedvenc labradorom  lecövekelt egy helyen, és lázasan inhalálni kezdett, de annyira, hogy nem tudtam elvontatni sem.

Egy szuka tüzelt! Az én Bercim 4 éves, és még olyan szűz, mint ez a hó, és ezt láthatóan, egyre nehezebben viseli.

Szerintem ez volt az  a pillanat, hogy arra az elhatározásra jutott, hogy ennek most véget vet. Hirtelen nekilendült, és bár eddig azt hittem nem tudok síelni, hát...síeltem. Nem tudtam semmit tenni. Röptömben láttam meg, hogy egy tacskó sétál a gazdival tőlünk úgy 30 méterre....Berci beazonosította, mint az illat feltételezett tulajdonosát...és innét nem volt megállás. Hiába minden "Berci NE, Berci NE!!!!" ...Rohant feléjük.

Ha nincs egy fenyő, szerintem, még hóolvadásig elsielgetünk..

DE volt, és néhány pillanat múlva már a fát ölelgettem. Megálltunk. Közben a férfi bölcsen átlátta, hogy nem vagyok éppen  a helyzet magaslatán, így hóna alatt a dakszlival, futólépésben távozott.

Kikecmeregtem a fenyőből, leporoltam kabátomról  a tűleveleket, és Bercike egy hatalmas pofonnal  gazdagabban indult hazafelé, de a pofáján mintha sunyi vigyort véltem volna felfedezni….

 

 

December

A szél szabályosan tombolt, és keverte a hódarát, ami apró kavicsokként vágódott az arcába.
A megállóban fázós emberek vártak a HÉV-re, ami csak óránként közlekedett. A tömeg feltorlódott mire a zöld szerelvény begördült az állomásra. Néhány perccel később a kalauz élesen sípolt, és a vonat óvatos döccenéssel elindult. A fűtés, szokás szerint nem működött, hiába volt kabát rajta rázta a hideg. A következő megállónál többen leszálláshoz készülődtek, a felszabadult helyek egyikére leült, és mereven bámult kifelé az ablakon. Az elfutó táj éppen kezdett fehér árnyalatot kapni, a fák ágain csillogott a zúzmara. Szépnek találta a látványt.
- Újra itt van a tél! - gondolta- Miért van az, hogy minden baj éppen ekkor kezdődik? Igaz a nyár önmagában is vidám. A meleg napfényben csak boldog lehet az ember.
Egy villanással elé rajzolódott Kálmán nevető arca, amint a Balaton térdig sem érő vizében imitálta az úszást, majd egy óvatlan pillanatban elkapta és belerántotta a jó meleg pocsolyába, és boldogan csókolóztak hosszan…nagyon hosszan.
Most meg itt ül a HÉV-en és Kálmánhoz siet, aki a közeli kórház onkológiai osztályán fekszik.
Szatyrában tiszta pizsama, fehér neműk, törölköző. Ásványvizet majd a kórház büféjében vesz. Addig sem kell cipelnie.
A kalauz a jegyeket, bérleteket kérte, majd halk kis kattintással lyukat vágott a kis papírdarabkába. Ösztönösen bólintott, kis mosollyal megköszönve vászon táskája zsebrészébe csúsztatta a jegyét.
Szemét lehunyta egy pillanatra, ólmos fáradtságot érzett. Tudta, nem szabad elbóbiskolnia, hiszen egy megálló, és le kell szállnia.
A mellette levő padokon diákok ültek. Fiúk, lányok vegyesen. Egy hosszú szőke hajú lány barátja ölében nevetgélt. Figyelni kezdte őket.
- Komáromi ma lököttebb volt, mint általában….karót irt be mindenkinek, aki sms-t írt az óra alatt…Tiszta idióta, ahelyett, hogy örülne, hogy nem tépjük a szánkat…
- Holnap két matek is lesz! Hódolhat hobbijának! - röhögött fel egy vörös sí sapkás srác.
Kicsit később nagy hahota kezdődött, de a HÉV lassított és Ágota sietve leszállt. A szél itt nem fújt. A messzi kórházépület alig látszott a  ködtől. Úgy tűnt, mintha egy varázsló eltüntette volna. Eljátszadozott a gondolattal, hogy nincs is ott a kórház. Ő, pedig a közeli bevásárló központ felé halad.
Újra Kálmán tűnt fel előtte, ahogy jókedvűen lekap egyet, a még tálcán gőzölgő pogácsákból,  és úgy nevet a csínyen, mint egy vásott kölyök…

- Istenem!!!! – sóhajtott fel, és könnyfátyol lepte el a szemét.
A szürke épület lassan-lassan materializálódott. A bejáratnál egy őr állt. Fázósan húzta össze magát.
Az egy hónap alatt már sokszor találkoztak.  A fiatal férfi bólintott, ahogy meglátta.
Az előtér most kongott az ürességtől, csak a büfében álldogált néhány tétova ember. A liftek üresen ásítoztak. Ágota, szokás szerint gyalog ment fel.
Nevetgélő takarítónők kis csoportja jött szembe. Ismerősök voltak ők is.
- Jó napot! – mondták szinte egyszerre.
A fordulóban látni lehetett a második emeleti jelzőtáblát, majd a feliratot: ONKOLÓGIA
Alatta szépen formált betűkkel a főorvos neve állt.
Jól ismerte már. Többször beszélgettek. Csendes, kedves szavakkal vigasztalta. Aggalmát fejezte ki Kálmán depressziója miatt.
- Nem hisz a gyógyulásában. – mondta fejcsóválva, - Fontos lenne pedig!
Kérte Ágotát, hogyha teheti, legyen minden nap mellette.
Az asszony így minden délutánt férjével töltött. Csendesen simogatta a kezét. Tettetett vidámsággal beszélt  a nap eseményeiről, de ritkán sikerült mosolyt csalni Kálmán arcára.
Már egy hónap telt el. Néha annyira tehetetlennek érezte magát, hogy sírva fakadt.
A kórházfolyosó most üres volt, csak a kávéautomata sötét sziluettje törte meg a fehérséget.
A gép oldaláról jóképű, kedves mosolyú, fiatalember képe nevetett rá. Ösztönösen visszamosolygott. Ez is része volt a napi rutinnak. Kellett a vidámság, szinte itta a pozitív jeleket.
Két kis nővér nevetgélve indult a büfébe. Meglátták, vidáman üdvözölték.
Visszamosolygott, de szíve belül vadul kezdett kalapálni. 8. szoba. Itt fekszik Kálmán.
- Tartani magam! Tartani magam!- mondogatta szinte zsolozsmázva. Szédült, nem volt ura mozdulatainak.
Meglátta Kálmánt. Hófehér arccal feküdt a párnán, infúziós állvány állt mellette.
Megállt, és úgy érezte, nem tud tovább menni. Ekkor a férfi az ajtó felé fordult, és összevillant a szemük. Erőt merítettek egymásból.
Odalépett, és óvatos puszit lehelt a homlokára.
Fél éve még el sem tudta volna képzelni, hogy vadul ne csókolja a száját. Most még ettől is féltette.
Kálmán arca elborult. Fájt neki az elmaradt csók. Arra gondolt, hogy talán Ágota irtózik tőle.
Elfordult, és kinézett az ablakon.
- Szia Kálmi!- suttogta lágyan. – Hoztam neked friss pizsit, meg alsókat….Lemegyek a büfébe. Mit hozzak? Mit szeretnél?
- Köszi, minden van! – mondta a férfi mosolytalan hangon.
Ágota feleslegesen lassú mozdulatokkal előhúzta elő az ágy alól a vendég széket…
Óvatosan igazgatta, míg minden székláb párhuzamosan nem állt az ággyal, majd nagy sokára leült.
Az ablakra nézett. Kint éppen nagy pelyhekben kezdett esni a hó.
- Közeledik a karácsony! – futott át rajta. Aztán már hessentette is el a gondolatot.
- Karácsony Kálmán nélkül! Elképzelhetetlen! – és lenyelte a feltörni készülő könnyeket.
- Nézd Kedves! Havazik! – szólt, és nyúlt a férfi felé.
Kálmán elhúzódott, majd ingerülten felült.
- Ágota! Figyelj rám! Ez így nem mehet! Látom, hogy egyre fáradtabb vagy. Ne gyere be minden nap! – hangjába dühfoszlány vegyült. Az asszony felfigyelt rá, de igyekezett úgy tenni, mintha nem is hallotta volna.
- Innék egy kávét! Lejössz velem? –kérdezte kitérően. Szeme könyörgően nézett a férfire.
Kálmán megértette, és nem akarta, hogy asszonya sírva fakadjon.
Szó nélkül köntösébe bújt, és elindultak.
Észrevétlen egymáshoz igazított lépteik kopogtak a folyosó tiszta kövezetén.
Gonosz csend vette őket körül, mígnem a két kéz, a két okos kéz elindult egymás felé.
Lassan, óvatosan egymásba kulcsolódott. Mint régen.
Ágota érezte, hogy a férfi mennyire szorítja. Ujjai szinte kifehéredtek.  Nem bánta.
Diadalmas öröm remegett végig a testén. Megállt, szembefordult a férfival, és vadul csókolni kezdte. Megszűnt a tér, megszűnt az idő. Csak ők voltak, boldogan, szerelmesen.
Nem hallották, hogy a főorvos éppen a vizitről jövet, siet el a hátuk mögött, a főnővér kíséretében.
- Gyógyul! –suttogta a doktor csendesen, és elmosolyodott.
Odakint a táj a karácsonyra készült. A hírtelen feltámadt szél díszítgetni kezdte a fák ágait. A lámpák fénye megcsillant a hópelyheken.
Lassan leszállt az este.

 

 

Ez a kis írás pár éve egy, a karácsony előtti bevásárlás bemutatását kérő, humoreszk pályázatra készült. Ott nyerő volt. Bízom benne nektek is tetszeni fog. Azért is teszem fel, mert az utóbbi időben annyi szomorú versem jelent meg, és remélem ezzel egy kicsit egyensúlyba hozom a könnyeket és a nevetést!

 

 

Maszkkal a H1N1 ellen

/Karácsonyi bevásárlás/

 

Ma végre megsétáltathatom vadi új maszkomat. Tegnap vettem, és ma lesz az avatás. Vásárolni indulok az Urammal. Kettős a funkció: véd a H1N1 ellen, valamint attól, hogy olyat mondjak életem párjának, amitől két évtizedes házasságunk azonmód zátonyra fut.

Kettőnk közös vásárlása mindig megrengeti egyébként nyugodt életünket.

Na, de majd most!

Igyekeztem hozzáöltözni a maszk elegáns fehérségéhez., majd elérkezett a nagy pillanat és kiléptünk a házból. Már az első percek meghozták a várva várt sikert.

Sanyika az első emelet 11-ből visítva rohant be a lakásukba.  Valószínűleg értesítette szüleit remek védőfelszerelésemről. Az Uram kissé sandán nézett rám, de nem érdekelt.

A ház előtt beszálltunk a kocsiba, és elindultunk a bevásárló központ felé. 

Hatalmas tömeg, üres parkolót alig találtunk. Kiszálltam, még az Uram helyet keresett, elindultam, begyűjteni egy bevásárló kocsit.

Figyeltem, hogy akad-e valaki, aki éppen hozza vissza. Megláttam egy felettébb jóképű fickót, hozzáléptem. Elegánsan hűvös, tárgyilagos hangon megkérdeztem:

-Uram, elkérhetem a kocsiját????

Legnagyobb meglepetésemre a dolog valahogy így hangzott.-

- Huhu…ehuhehu ha huhuhat?

A megszólított rám nézett, és röhögni kezdett. És röhögött, és röhögött, potyogtak a könnyei….

Kissé elpirultam, de elhatároztam, nem veszem a szívemre. Ő hal bele a H1N1-be, és nem én.

Éppen elindultam, amikor valaki megkocogtatta a vállamat, hátranéztem, és az előbbi férfi volt. Szemében a jókedv még nem aludt ki, de már képes volt megszólalni:

-Parancsoljon Hölgyem! Netán a kocsira is tesz maszkot????- újra vihogni kezdett, majd eltűnt.

Ekkor ért be a Férjem, aki messziről végignézte a jelenetet, de nem szólt egy szót sem.-

Mondjuk, nem látszott szomorúnak.

A benti tömeg elképesztő volt. Megnyugvással töltött el, hogy a maszkom véd.

Elővettem a listát, és fennhangon olvasni kezdtem:

-He huhu heheszto, hahum hurhoha, hahasha hohaj….

Életem párja elvörösödött, majd csendben átvette a papír fecnit. A körülöttünk állók kissé közelebb húzódtak, látszott rajtuk a kirobbanni készülő vigyort.

Szorgalmasan rakodtunk a kocsiba, ami lassacskán kezdett megtelni.. A Férjem ekkor megszólalt:

Szívem, elhuhognál egy újabb kocsiért??? Ilyen olcsón még nem úsztuk meg sosem,- mondta, és nem hiszik el,- de hangosan röhögött.

Tétováztam, hogy megsértődjek-e, de a hátralévő árumennyiség láttán, úgy döntöttem, hogy mégsem teszem.

A kocsit percek alatt prezentáltam, hasonló eredménnyel, mint az előbb, csak most egy nő volt az áldozat. A pénzt ő sem kérte el, mert vihogva elmenekült, mielőtt, a pénztárcámat, elő tudtam volna venni.

A hangszóróból bömbölt, Barbra Streisand előadásában, a Szerelmes asszony.

Szeretem ezt a számot, dudorászni kezdtem:

 

„Life is a moment in space
When the dream is gone
Its a lonelier place
I kiss the morning goodbye
But down inside you know
We never know why”

 

Angol kiejtésem sohasem volt tökéletes, de a maszk alatt egyenesen elképesztően hangzott.

Egy anya és lánya összesúgott, hallottam, hogy azon tanakodnak, hogy svéd, vagy finn nyelven dalolászom-e?

Kezdtem egyre nyomorultabbul érezni magam, mert a Férjem is tartotta a kellő távolságot, nehogy valaki is rá jöjjön, hogy együtt vagyunk.

A kenyeres részlegnél csodálatos illatok áradtak felém, akkor tolták ki a frissen sült péksüteményeket. Zsemlék, sajtos kiflik, pizzás tekercsek, pogácsák…..

Kész! Elég volt! Letéptem az arcomat takaró rémséget, felkaptam egy pogácsát, és vadul beleharaptam. Soha ennyire jól nem esett semmi.

Hogy hogyan sikerült a bevásárlás??? Remekül! Semmit sem felejtettünk el. Össze sem vesztünk, mert a Férjem hazáig röhögött.

Ja, hogy miért érek ennyire rá, hogy mindezt elmeséljem? Hát, harmadik napja fekszem az ágyban, 39 fokos lázzal……..

 

 

 

 

 

 

 

 

 Gyakran időzöm egy aprócska Somogy megyei faluban, ott jegyeztem fel egyik vasárnap hajnalt....

 

 

Hajnal a faluban

 

Hat óra van, késő hajnal, kora reggel? Mindegy. A madaraknak legalább is. Órák óta hangosan köszöntik a felkelő napot, a szétáradó meleget. A bogarak még csak ritkásan keresgélik a harmatcseppeket a virágokon, de nemsokára beindul a forgalom, mint az embereknél, amikor elindulnak a bevásárló központok felé. Meglepik az illatos kelyheket, gyűjtik a napi betevőt.
A konyhában tömény citromillat árulkodik az elkészült kuglóf jelenlétéről.
A három napja a szúnyoghálón vendégeskedő tücsök, gyermekeit hátrahagyva, szó nélkül távozott. A peték szomorú, apró labdaként várják az enyészetet. Annyira vigyáztam rájuk pedig! A rovarkövető formulával ellátott légyirtót is gondosan eltettem magam elől, nehogy véletlen lefújjam őket. Férjem szerint, a nevét csak is, miattam, kaphatta, mert valaki megláthatott, amint lihegve rohanok a kezemben a spray-el, egy-egy betévedt légy után.
A kerti székek felpárnázva várják, hogy kezdődjék a nap. Jelenleg csak a macska bóbiskol az egyiken. A rusztikus hangulatért egy fehérre mázolt ősrégi hokedli felelős, ami a pázsit közepén, büszkén tartja a napon a két üveg, kovászolódó uborkát. No, nem teljesen két üveg, mert még soha sem sikerült pontosan annyi uborkát vennem hozzá, hogy egy teljes, vagy két egész üveg teljen meg vele. A második mindig olyan lájtosra sikeredik. Vagy ha netán az is megtelik, akkor még egy hétig lehet enni a nyers ubit a reggelihez. Harmadikkal furcsa mód, még nem próbálkoztam…és még mennyi mindennel nem! Pedig, szerencsés esetben 30 évem lehet hátra. Mondjuk, ha matuzsálem leszek, akkor még lehet 50.
Nem tudom, hogy akarom-e.
Újabban, éjjelente az alvással is próbálkozom, kevés sikerrel. A nehéz gondolatok, a testemen végig gördülő verejtékcseppek, a szúnyogok hisztérikus zirmegése ….Egyik sem segít.
De ez a hajnal, ez jó. Valami új kezdődik, és bár tudom, hogy nem történik semmi említésre méltó, de hiszem, hogy egyszer mégis csak előfordul valami csoda. Még talán egy herceg is, a fehér lóval.
A csuda tudja, hogy a férjem örülne –e neki? Na, de ő kuglófot kap reggelire és annak tuti, hogy örül. A herceget észre sem venné. Legfeljebb, kedvenc a füvén a lovat.
Öreg varjú barátom száll a diófára. Minden nap megnézzük egymást.
- Kár! –mondja.

Egyetértünk!

Átkozottul sok mindenért kár. Persze marhaság vasárnap már hajnalban bedepizni.
Felébredt a szomszéd is. Teli torokból belebömböl egy ásítást a reggeli csendbe.
Menetrendszerűen megvakarja a tökeit. Körülnéz.
Remélem nem nyír füvet megint. Mániákus.  Apró kert, ipari méretű fűnyíróval.
Ébredezik a falu..
Szomszédasszonyok toroktelefonja felhallatszik a veteményesekből.
A harmadik szomszéd bekapcsolja a magnót, cirka hat hangfallal. Hogyaszongya: „ Hogy mondjam, el, hogy vágyom rád, hogy szeretem a bőröd illatát….”
És még vagy hatszor szereti.
Én nem szeretem.
Győzit sem, és ilyenkor a szomszédot sem!
Csilingelnek a kezemben a kávés bögrék, lehull a szalvéta a földre. A játékos szellő felemeli, majd tovább repíti.
Férjem kicsoszog. Elégedetten nézi a kuglófját.
Megszólal a templom harangja…és hirtelen vasárnap lesz!

 

 

Wendy C o p e

Tó körül

.
Vigyázz virrasztó, túl ott téged néz 
szellem alakként, kerítés falán.
Arca, lénye épp belőled idéz, 
nem él ő sem, meg te sem talán. 
. 
Milyen furcsa egy arc mögé bújni,

egy névről tudni, hogy a te neved,

egy különös zöld helyre eljutni,

egy kígyó, hol feltűnik, s vége lesz.

. 
Csendes csodában elmúlni. Mikor?

Most? Vagy most? Talán most? Ám te maradsz!
Cselszövés, játék, mit a sors titkol,
Perc a perccel karöltve elszaladt.

.

/fordította Szegő Judit/
.

 ****

 

Wendy C o p e

By the Round Pond
.
You watch yourself. You watch the watcher too—
A ghostly figure on the garden wall.
And one of you is her, and one is you,
If either one of you exists at all.
.
How strange to be the one behind a face,
To have a name and know that it is yours,
To be in this particular green place,
To see a snail advance, to see it pause.
.
You sit quite still and wonder when you’ll go.
It could be now. Or now. Or now. You stay.
Who’s making up the plot? You’ll never know.
Minute after minute swims away.