Gyereksarok

Hajnali melódia

 

Tétova rigófütty

töri meg a csöndet,

bíborszín derengés

tárja fel a zöldet.

 

A sötét eltipeg,

megbújik a múltban,

ébred a csicsergés

vidámságra gyúltan.

 

A hajnal szétterül,

pisze orrán fintor,

kipirult fellegben

tüzes gömböt virgol.

 

Sok álmos ablakon

beoson az élet,

pattanó szemeken

felragyog a lélek!

 

2020. június 9.

Ceruza

 

              Különös élete van egy ceruzának, tudtátok? Ha nem, most első kézből olvashattok róla. Én ugyanis egy ceruza vagyok...

              – Persze! – gondolod most - hát persze! Ez biztos csak egy vicc. – De majd meglátod, hogy igazat írok, csak olvass figyelemmel.

 

              Egy kirakatban üldögéltem, mikor arra jött egy gyerkőc az anyukájával, és megállt bámészkodni. Meglátott. Hogy mi tetszett meg rajtam, nem tudom, de megszólalt:

              –Anyu, vegyük meg ezt a szép ceruzát!

Hazavitt, és egy íróasztalra dobott. Nagyot koppantam, minden tagom sajgott. Azt hiszem, darabokra tört bennem a grafit... Aztán kis idő múlva megmarkolt, hogy levegőt sem kaptam, és valami furcsa szerkezetbe tett, ami egy csomó fát legyalult belőlem, és teljesen hegyes lettem. Iszonyúan fájt! És ez még mindig nem volt elég, valami fehér dologhoz dörzsölgetett, amin aztán a grafitom fekete nyomot hagyott. Ez nem volt olyan fájdalmas, inkább kicsit élveztem a dolgot, de egyre rövidebb lett a kilógó grafitom, hát újra és újra meghegyezett azzal a valamivel. Napok alatt jól megrövidültem, már szinte csak fele hosszú voltam.

 

És még valami nagyon gusztustalan dolog is történt... Amikor gondolkodott, a fenti végemet összevissza rágta. Csupa nyál és fognyom lettem. Akinek néha kölcsönadott, fintorogva visszadobott neki.

 

Ja, egy kis örömöm is volt azért, mert amikor nem használt, egy olyan doboz- vagy táskafélébe rakott, amit a gyerek tolltartónak nevezett. Örültem, mert a kirakatban épp mellettem volt ő is, és úgy látszik, velem együtt megvették. Amikor nem hallotta senki, jókat beszélgettünk.

 

De bizony újra és újra elővett belőle, és egyre csak koptatott, faragott, hogy már csak egy kis törpe maradtam. És akkor... Hmm... Akkor aztán egy hirtelen mozdulattal a kukába dobott. Most itt ülök ezen a sötét és piszkos helyen, innen írom neked ezt a történetet. Hát nem szomorú? És hogy innen hová kerülök, bele sem merek gondolni!...

 

              Na, szóval ezért mondtam az elején, hogy szomorú történetem van. Csak abban reménykedem, hogy te sokkal jobban bánsz a saját ceruzáddal, mint az a fiú bánt velem. Ugye, te nem rágod a végét, és nem dobálod, hogy darabokra törjön a grafit benne?

 

 

2020. május 15.

 

 

3. ostályos kisunokám : Egy ceruza élete c. fogalmazása ichletett meg...

Felnőtt-veszély

 

 

              Hatvan évvel ezelőtt lehetett, úgy 7 éves korom táján, hogy a szüleimmel és a tíz évvel idősebb tesóimmal a kukoricaföldön tevékenykedtünk. Természetesen a leghatékonyabb munkaerő én voltam. Napsütéses október volt, a vénasszonyok nyarát élvezve a csutkatövek között botorkáltam, míg a felnőttek szárat vágtak, kévébe kötözték és bizonyos távolságonként kúpokat építettek belőle, hogy ha jön az eső, át ne ázzanak az egyébként beérett, száraz kévék.

 

Ahogy bandukoltam, egy kis egeret láttam meg szaladni. Hogy, hogy nem, nem tudom, de sikerült elcsípnem a farkát. Felálltam, és tetszett, ahogy lóg a hüvelyk és mutatóujjam között. Egészen addig jól szórakoztam, amíg a feje közelébe kerülő kisujjam begyébe nem harapott. Azon nyomban elengedtem, ám őkelme továbbra is ott himbálózott, nem nyitotta ki a száját. Visításomra a fiatalabbik bátyám odaszaladt, megfogta a fejét, és óvatosan összenyomva nyitásra kényszerítette a száját.

 

              – Na, akkor ezzel most focizunk egyet – mondta, s egy lendülettel feldobta, és a bakancsos lábával olyat rúgott bele, hogy repült vagy negyven métert.

 

Kíváncsiságom, hogy mi lett vele, nem volt akkora, hogy utánanézzek, hiszen a sírás, szepegés erősen lekötött, s más irányba terelte a figyelmem.

 

              A mostani eszemmel azonban már tudni vélem, hogy nemigen élhette túl ezt a rugalmas igazságszolgáltatást, de ha mégis, akkor – összeszedve magát – bizonyára az eszébe véste, hogy a gyermekharapás jár bizonyos mértékű felnőtt-veszéllyel.

 

 

2019. október 23.

Egér-bukta

 

Volt nekem egy egerem,

nem is volt más egyebem.

Ha a lyukból kandikált,

előhívtam Bandikát.

 

Bandika egy macska volt,

egerekkel ő dacolt.

A szomszédból jődögélt,

s a lyuk előtt üldögélt.

 

Egyszer aztán az egér

ciniből lett fővezér!

Egereknek uraként,

gőggel, másik útra tért.

 

Most, hogy ilyen rangja lett,

s az Egér Ház tagja lett,

mára egy kis hencegő,

azt hiszi, hogy herceg ő!

 

Gyávaságát feledve,

messze indult nevetve.

De a lyuknál a macska

azon módon bekapta!

 

Most a tisztes hadvezér

a szájában habfehér...

Nesze neked, hencegés!

Rövid lesz a szenvedés.

 

A történtet láttam én,

ott ültem a kanapén.

Hencegett a kisegér –

Bukta lett az eredmény!

 

2019. szeptember 14.

Felkel a Nap már

 

Felkel a Nap már, bíbor a fény,

ágakon eszmél sok csodalény.

Nádiposzáta, kis füzike,

sárga kabátos széncinege

 

bűvöletében ontja a dalt,

vítt a sötéttel nagy viadalt!

Most, üde reggel, boldog e nép,

hálaadását tárja elénk.

 

2019. május 14.