Gyereksarok

Laposka kormos lesz

              Sziasztok Gyerekek! Már megint itt vagyok. Ha emlékeztek még, legutóbb arról meséltem, hogy a gazdám mozdonyfűtő volt. Abban az időben nagyon vidámak voltunk. Mindkettőnk hasa legtöbbször tele volt, ha meg kiürült, hamar megtelt újra. A gazdi szemében sem láttam azokat a csillogó gyöngyöket, amit mostanában. Szóval jól elvoltunk.

De egy nap azt vettem észre, hogy eltűnt a mosoly az arcáról, egyre gondterheltebb lett. Ezt a felesége is észrevette, és megkérdezte az okát. Ő először csak hallgatott, vagy azt mondta, hogy nincs semmi baj, de aztán egyszer mégiscsak elmondta az igazságot: felmondtak neki. Nem lehet többé fűtő. Nem csinálhatja már azt, amit annyira szeretett. Azt mondta, holnap be kell mennie a Munkaügyi Központba, hátha „kiközvetítik“ valahová.

Én ebből nem értettem semmit, csak lapultam a zsebében csendesen, mozdulni sem mertem, mert éreztem, hogy nagy baj van... Ezután már nem fogom azt a gyönyörűséges zakatolást hallani? Soha többé? Ráadásul a gazdasszony is elsírta magát, és azt kérdezte: “Miből fogunk így élni? Miből veszünk kenyeret?” Én nem szoktam sírni, nem is tudok, de akkor olyat rándultam a félelemtől, hogy még a gazdám is észrevette. „Na tessék – mondta – még a tárcám is kiesik a zsebemből...“ És gyorsan megigazított.

              Másnap aztán bementünk a Munkaügyi Központba. Nem láttam ugyan semmit, de hallottam, hogy sok ember van ott, és mind panaszkodott. Csak néha mondta valaki, hogy: „köszönöm, megpróbálom.“ Ezt mondta a gazda is, amikor rákerült a sor.

Mikor hazaértünk, a felesége fogadta kíváncsian. A gazdi meg olyan furcsa hangon mondta, mintha örülne, – de én megéreztem, hogy nem örül, mégis azt mondta, – hogy: „Képzeld, továbbra is tűzmester leszek. Csak éppen mások lakásaiban fogom átvizsgálni a tűzhelyeket, meg a kéményeket takarítom majd. Magyarul mondva: kéményseprő lettem.”

Na, ez már nekem sok volt... Kémény? Meg seprű? Mindkettőről hallottam már, de együtt a kettőt még soha. Aztán persze, mikor elkísértem a munkába, rájöttem a titokra. Beöltözött egy hasonlóan fekete ruhába, mint a mozdonyon, és a házak kéményeit sepregette valami furcsa seprűvel, ami fel volt tekerve a nyakára. Ha szétbontotta, jó hosszú és egyenes lett. Azzal piszkált bele a kéménybe, és folyton fekete por hullott rá.

Tudjátok, én még soha olyan piszkos nem voltam, mint azokban az időkben. Összefogdosott a kormos kezével, mert a zsebkendőjét keresve, hozzám is benyúlt és így jól összekormozott. Ja, és amióta ezt a munkát végezte, nagyon sokat prüszkölt. Azt mondta, allergia. Később már köhögött is. Sajnos hamarosan el kellett mennie az orvoshoz, az pedig eltiltotta ettől a munkától. Ő meg nem értette, hiszen a mozdonyon is por volt... De a doktor bácsi azt mondta: csakhogy onnan a huzat azonnal kivitte a port. Itt viszont egyenesen az orrába száll.

Nem volt más választása, újra a Munkaügyi Központba kellett mennünk, az orvosi papírokkal együtt. De bizony akkor már nem volt olyan szerencséje. Nem tudtak neki munkát biztosítani, csak valami segélyt vagy mit. Tudjátok, azóta nagyon megváltozott az életünk. Eleinte nekem tetszett, mert azt hittem, ez csak valami játék. Még a gazdám szomorúságára is azt hittem, hogy csak velem viccel, de lassacskán rá kellett jönnöm, hogy ez bizony „véresen“ komoly, és ha valami csoda nem történik és továbbra sem kap munkát, akkor talán éhen is halhatunk... Szurkoljatok nekünk!

              Most elköszönök tőletek. Nem tudom, hogy tudok-e még mesélni nektek... Talán ha lesz munkája a gazdimnak, akkor elmesélem, mit is csinál, hogy alakult a sorsunk. Sziasztok!

2018. augusztus 25.

Meseország meseútján

Meseország meseútján

páros lábbal léptem.

Aki nekem ezt elhiszi,

nem lehet az ébren.

Erről írtam gyerekmesét,

de nem kellett volna!

Ha olvasná a markoláb,

biztos elhurcolna.

Hogy is hittem, hogy gondoltam,

hogy ily mese élhet,

hogy egy gyermek bölcs fejébe

ez így beleéghet?

Ily buta is csak egy felnőtt,

csak egy melák lehet,

mert ez az út, ez az ösvény

Butahonba vezet.

Meseország meseútja

gyermekszívben éled,

felnőttként ezt nem érthetem,

elsikkad a lényeg.

Így gondolom, s ha nem hiszed,

unokádat kérdezd!

Ő segíthet megfejteni,

hogyan gondold, érezd.

2018. október 20.

Meseországról

Válasszatok országot

              Meseország meseútján páros lábbal léptem. Aki nekem ezt elhiszi, nem lehet az ébren. Éppen ezért ideje, hogy elhagyjam a rímet, és e mese prózailag átvegye a prímet.

Ha én tudnám, megmondanám, hol van Meseország, de csak egyszer jártam ott, ráadásul sötétben, így vissza sem találnék, az biztos. De hogy csodás, azt tudom, sőt, talán maguk a csodák is ott képződnek.

Amikor ott laktam egy ideig, láttam ezt-azt... A csodák ott hétágra sütnek, a Nap meg melegszik alattuk. A hold a tóban éjszakázik, csak nappalra megy az égre pihenni. A csillagok meg... Ajaj, azok a legcsodásabbak, mert barlangokban laknak.

Az egyik ilyen barlangba egyszer bemászott egy bogarász barátom, és engem is magával vitt. Eleinte örültem ennek, de amikor megláttam, hogy a vaksötétben a csillagok ide-oda mászkálnak, sőt repkednek, bizony megijedtem! Hát még, mikor az egyik csillagocska épp a kezemre ült pihenni. Na, akkor a torkomban dobogott a szívem. Mondtam is a barátomnak, hogy vegye le rólam, mert félek, hogy megéget, de ő csak nevetett.

Meg is sértődtem, mert úgy gondoltam, hogy egy barát sose nevesse ki a társát. Pláne egy sötét barlangban. Ezt meg is mondtam neki, de erre még jobban nevetett. Végül, mikor lecsillapodott a nevetéstől, elmagyarázta, hogy azok nem is csillagok, hanem fluoreszkáló bogarak. Nem mondhatom, hogy ettől megkönnyebbültem volna, de azért megnyugodtam egy kicsit. Ha másért nem, hát azért, mert már nem nevetett.

Végül aztán elmagyarázta, hogy ezek nem is barlangi bogarak, hanem csak egy csomó szentjánosbogár, amelyek beköltöztek ide. Nem tudni, miért érzik itt jól magukat, később valószínű, hogy kirepülnek. De a barlang mélyében van más csoda is. Világító fonalak lógnak a barlang faláról, mennyezetéről. Az ide betévedő más rovarok pedig egyenesen rájuk repülnek, azok meg bekebelezik őket.

Na, amikor eddig jutott a magyarázatával, nekem sürgős kimehetnékem támadt. Úgy gondoltam, jobb lesz nekem a megszokott városi környezetembe visszatérni. De azért innen, messziről szívesen gondolok vissza a látványra, csak ne kelljen még egyszer oda bemennem.

              Hát ilyennek láttam én Meseországot, de most már nem is nagyon hiszem el, hogy a Nap a hétágra sütő csodák alatt melegszik... Bizonyára becsaptak engem, vagy álmodtam, nem tudom. De azt tudom, hogy a valódi világ sokkal szebb, mert természetes. Ha választhatnátok, ti hol élnétek szívesebben? Én itt, „Valódi országban“. Ez is van olyan mesés, mint ahol én jártam. Itt a Hold sem lakik a tóban, csak tükröződik benne, ahogy a csillagok is az égen világítanak, de láthatjuk a tükörképüket, ha a tóparton sétálunk. A barlangokban meg... Nos, ott tényleg laknak világító bogarak, meg sok más klassz dolog is létezik. De ehhez nem kell Meseországba látogatni, így is elég csodás.

2018. október 20.

A megmenekült kisgerle

              Hogy hol volt, hol nem volt, nem árulhatom el senkinek. Na jó, nektek azért megsúgom, hogy egy faluban, egy háznak a csodaszép kertjében volt, ott esett meg e történet, ott ettem én a körtémet.

Ebben az udvarban olyan szép fák voltak, hogy a csodájára jártak közelről és távolról egyaránt. Az egyik ilyen fára egy gerlepár rakott fészket. Ez a fa alacsony volt, és a lakók sokat járkáltak alatta, ezért nagy csoda, hogy épp oda fészkeltek. Úgy látszik, megbíztak a ház lakóiban.

Egy szép napon kikeltek a kicsi gerlicék, és a szüleik mindkettejüket szorgalmasan ellátták élelemmel, így aztán egykettőre megnőttek. A lakók kíváncsian várták, hogy mikor repülnek már ki. A papa is ott kíváncsiskodott, és véletlenül meglökte a vékony törzsű fát, amitől az vagy 10 cm-re kilengett. Ettől a váratlan eseménytől a két kicsi úgy megijedt, hogy kirepültek a fészekből. Egyik erre, másik arra... De mivel még nem tanulták meg, hogyan kell használni a szárnyaikat, hamar a földön találták magukat.

Hej, a papa megijedt, azt se tudta, hová kapjon! De aztán megemberelte magát, és a hozzá legközelebb lévőt gyorsan megfogta, és visszatette a fészekbe. A másikat keresni kellett, mert távolabb sikerült neki repülni. Őt az unoka találta meg, és odaadta apukájának, aki visszatette a fészekbe, de ettől a mozdulattól a már fészekben lévő ijedtében megint kirepült. Egyenesen a kutyák udvarába!

Jaj, jaj, most mi lesz? Aki csak élt és mozgott, mind elkezdett kiabálni a kutyákra, hogy ne bántsák! Az idősebb kutya szót fogadott, és elsomfordált, de a fiatal azon nyomban a szájába vette.

              – Na, most vége! – kiáltotta a papa, a gazdasszony meg a kutyára kiabált, hogy:

              – Engeded el?!

És képzeljétek el, azonnal letette a földre, és csak az orrával döfködte. Próbált vele játszani. Szegény kismadár meg se mert mozdulni, csak pislogott aprócska szemeivel. A papa hamar ott termett, és felvette a földről a rémült jószágot. Szegénynek olyan gyorsan dobogott a pici szíve, ahogy csak tudott. Bizonyára nagyon megijedt, de hála Istennek, nem volt semmi baja. Aztán átadta a gazdának, és az nagyon óvatosan belerakta a fészekbe, ahonnan már egyik sem repült ki.

              A történtek után a harmadik nap reggelén aztán eltűntek a fészekből. Bizonyára addigra már megerősödtek annyira, hogy önálló életet éljenek, és elköltöztek valahová. Azóta eltelt vagy két hónap, és most újra ülnek a szülők a fészekben. Talán már ki is keltek az új kisgerlék. Majd kilesem őket, ha sikerül. Jó lesz?

2018. szeptember 27.

Szebb jövő

Égi vándor
ül az ágon,
útja előtt megpihen.
Messzi útra
indul újra,
nem hibázhat semmiben.

Kicsi szárnya
összezárva,
farka hegyén ég a nap;
csicseregve,
bizseregve
zengi, mi volt néhanap.

Visszagondol,
hogy e gondon
tavaly is már átesett...
A reggeli
eget szeli,
útján szellő integet.

Hallat sóhajt,
visszatér majd,
más' tavasszal újra jő!
Ága hegyén
vár a remény...
Úton már a szebb jövő!

2018. szeptember 19.