Gyereksarok

Sánta Varjú

 (A szeretet és hűség margójára)

              Hol volt, hol nem volt, nem tudom, de valahol csak lehetett, mert meséltek róla. Nos, hát ezen a nemtudomhelyen volt egyszer egy varjúkölyök, aki folyton ugrándozott. Hiába károgta neki apja, anyja, hogy vagy repüljön, vagy járkáljon, de soha se ugráljon, mert az nem illik egy ilyen gyászruhás családhoz, ő csak ugrált, ugrabugrált.

Egyszer aztán úgy esett, hogy elesett, és eltörte a lábát. Hej, volt nagy riadalom, károgás, szárnycsattogtatás! A varjúkölyök vergődött, a varjúmama körül-körül rohangálta szófogadatlan gyermekét, a papája meg éktelen károgásba kezdett.

Ez a károgás aztán hatott, mert a hangjára megjelent egy állatvédő, aki – miután felmérte a helyzetet – felvette a jajgató kis jószágot, hazavitte, és az otthonában ápolgatta. Máskor is csinált már ilyet, így pár hét alatt meggyógyította, és szabadon engedte a kis varjúcsemetét. Azaz csak engedte volna, de az nem repült el, csak körözött a háza fölött, aztán újra leszállt – épp a jótevője vállára.

              – Nana, kis jószágom, hát megízlett a fogság? Vagy a kórházi koszt olyan remek, hogy itt akarsz maradni? – kérdezte nevetve az állatvédő, és megsimogatta a kis állat buksiját. Az meg csak állt és tartotta, mintha repetát kérne simogatásból.

Miután a „doktor úr“ még néhány próbát tett röptetésből, hogy visszamenjen a családjához, – de a madár újból és újból visszaszállt hozzá – nekilátott, hogy készítsen egy kalitkát neki. De ennek a kalitkának nem készített csukható ajtót, csak egy nyílást, ahol szabadon járhatott ki és be. Úgy okoskodott, hogy hátha egyszer mégis meggondolja magát, és akkor szabadon elrepülhet a családjához.

De nem így történt. Bár egyre messzebre merészkedett, amikor kirepült, minden alkalommal visszatért és beült a már megszokott rezidenciájába. Ami változás mutatkozott, az az volt, hogy egyre kevesebb ételt fogyasztott abból, amit a pártfogója adott neki. Az egy kicsit meg is ilyedt, mert azt gondolta, talán beteg, de nem tapasztalt nála más problémát, hát hagyta.

Elkezdte figyelni a röptét, és rájött, hogy a szabadban megszerzi magának a napi élelmiszeradagot. Otthon csak egy kis ráadást evett, nehogy a gazdivá előlépett állatvédő megsértődjön. A gazdi meg is nyugodott, ahogy erre rájött, s fütyörészve járt-kelt körülötte, az meg időnként visszakárogott.

              – Mintha csak egy kétszemélyes zenekar lennénk! – gondolta a gazda, s egyre többször állt meg a közelében, hogy együtt „muzsikáljanak“.

Határozottan jó és összeillő páros voltak, mert még a szomszédok is felfigyeltek a nem mindennapi koncertekre, és beajánlották őket egy cirkuszba. Az állatvédő persze azt hitte, ugratás az egész, így aztán csak legyintett a tréfára, de mikor a cirkuszigazgató megjelent náluk, már furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy mi lenne, ha... Ezért ráállt a dologra, mondván, hogy egy próbát megér, és ha nem sikerül, akkor is volt egy kellemes óra, amit a „barátjával“ tölthet – ráadásul értő közönség előtt.

              A dolog vége az lett, hogy a cirkusz fő attrakciója lettek, annyira, hogy megduplázódott a közönség létszáma. Azóta is járják az országot, nemsokára felétek is mennek. Hát jól figyeljétek a szórólapokat, és ha tehetitek, nézzétek meg a Sánta Varjú és a Gazda előadását a cirkusz porondján!

2019. január 12.

Babiloni rímtekerő

Fekszik a hátán két fakaró,
kell nekem otthon - jégkaparó.
Volt a kezemben több darab is,
törte a markom, jaj, a hamis.

Itt van a cerkád, meg hegyező,
rajzodon úszik két evező.
Légy ma a költő, rímtekerő,
mert ez a versed kínkeverő.

Rajzodon úgy, mint két fakaró,
szunnyad e ványadt verskaparó.
Írd ki magadból Nagy Babilont,
állj neki végre, fogd az iront!

2017. szeptember 21.