Szombati Félperces

Boris.

Borbála, közismertebb nevén, Boris jó tündér volt, aki nem volt jó tündér. Az egész, már ott elromlott, amikor eldobták a szülei, és szegényke, egy árvaházban kötött ki. Nem jó kezdet ez egy, gyerek, sem egy leendő csodatévő egyénnek sem, talán, már itt eldőlt a sorsa, azaz, hogy sohasem fogja gyakorolni veleszületett isteni tehetségét. Illetve ez nem teljesen igaz. Hosszú élete során egyetlen egyszer élt a jó-varázslás képességével. Akkor, amikor megerőszakolták.

De ne szaladjunk ennyire előre. Szegény, kis árva cseperedett, növekedett az árvaházban. Túlnyomórészt egyszerű embergyerekek között, de szép számmal akadtak, elfek, trollok, és tündék is a kis apátlan-anyátlanok között. Senki sem tudta, mikor kezdett elromlani ez a világ, hogy a gyermekeket, mint valami felesleges ballasztot kezdték érezni szüleik, és a világ legtermészetesebb dolgának tartották azt, hogy megszabaduljanak a felesleges tehertől. Az árvaház a legkegyetlenebb hely volt a földön. Nem volt benne szeretet. Tudjuk, ha nem tartjuk kordában a fejlődő érzelmeket, azok elszabadulnak, és engedve az ösztöneiknek, rémes kegyetlenkedésben manifesztálódnak, ami ellen sajnos a legtöbb ártatlan lélek védtelen. Bár eredendően a trollok, és ogrék voltak agresszívok, mégis az embergyerekek bizonyultak a legkegyetlenebbeknek. Boris, soha semmi jelét nem adta származásának, valahogy mégis kiderült róla, hogy jó tündér. Innentől kezdve társai célpontjává vált, minden gyermeki csín, és kegyetlenkedés céltáblája lett, és neki semmilyen eszköze nem volt a védekezésre, mivel eredendően jónak született, így a védekezéshez szükséges harag, és bosszúvágy abszolút hiányzott belőle. Szegényke, csendes belenyugvással viselte sorsát, egyetlen reménye, csak a 18. születésnapja volt, amikor végre megszabadulhatott ettől a helytől, és maga mögött tudhatja ezt a sok szomorúságot.

Tizenhat éves fejletlen kamaszlányként, gyakran kellett takarítani a mocskot az ebédlőben, vagy az igazgató irodájában. Persze nem véletlenül került rá oly sokszor a sor, mivel barátja, patronálója nem lévén, minden alantas munkát rá osztott be az árvaház diáktanácsa. Ő nem bánta ezt, szeretett kétkezi munkát végezni, mert ilyenkor fantáziálhatott, és így elmenekülvén picit szabadnak érezhette magát.

Az igazgatói irodában, nagy súlyos bútorok voltak. Maga az igazgató nem sokkal volt idősebb Boristól, talán, ha tíz évvel. Túlsúlyos, szemüveges, vékony hangú ember, rossz tanulmányi eredménnyel, jellemzően lusta, semmirekellő alak volt. Ezt a posztot azért kaphatta meg, mert mégis csak volt egy diplomája (politológus hehe) és, mint ilyen sehová sem kellett, viszont ezért az állásért nem tolongtak a diplomások. Mindenki a banki szektorban, vagy a hülyébbje, a politikában látta a jövőjét. Neki kapóra jött ez a pozíció, mivel semmi felelősséggel nem járt, de azért bemutatkozáskor jól hangzott, hogy „IGAZGATÓ vagyok...”

Szűz volt még, mivel mikropénisze lévén kisebbrendűségi érzése volt a lányokkal szemben, ezért sohasem mert férfiként közeledni a másik nemhez. Első intézkedése a videorendszer beszereltetése volt az árvaházba „biztonsági okokból”, de igazából a meztelen lányokat kukkolta naphosszat.

Boris, négykézláb csúszva sikálta a padlót, az igazgatói irodában. Ő nem ment ki addig, hanem továbbra is terpeszkedett a főnöki székben, de, hogy megkönnyítse a lány dolgát a lábát felrakta az asztalra, hogy ne legyen útban. Ahogy így figyelgette az árva leányt, olyat érzett, amit még soha egy ellenkező nemű jelenlétében: megkeményedett! Súrolás közben Boris önkéntelenül is riszálta vékony farát, és ahogy ezt négykézláb tette, az esetlen préda képét sugallta az elhízott férfiban. Hogy hogyan történt, nem tudni, de egyszer, csak arra eszmélt a lány, hogy rávetette magát a gusztustalan, zsíros férfi, és óriási testtömegével mozdulatlanságra kárhoztatta a lányt. Szegény képtelen volt védekezni, vagy menekülni abból a védtelen térdeplő pózból. Érezte, ahogy a férfi kezei letépik a bugyiját, és érezte, hogy az durván belehatol.

Sikoltani szeretett volna, de egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Pánikba esett, tudta, hogy senkire sem számíthat. Ekkor valami különöset érzett, élete során először. Tudta, hogy társai azért csúfolják, mert azt fogták rá, hogy ő egy jó tündér, de ezt mindig, csak rosszindulatú pletykának gondolta. Hogyan élhetne, egy jó tündér, egy árvaházban??

És mégis, a gyomrában, egy különös érzés kezdett éledezni, valami megmagyarázhatatlan nyugalom, mint amikor a diák a stresszes vizsgán túl van, olyan megkönnyebbülés -féle érzés. Erőt érzett magában, és az ujjai begyéig valami statikus elektromosság öntötte el a testét. Magában, óriási gombolyaggá gyúrta ezt a különös, ismeretlen erőt, és minden energiáját beleadva hozzávágta azt a férfihoz. Az, még mindig rajta volt, és az extázis pillanatát érezte közeledni, amikor valami ellenállhatatlan erő taszította le a lányról, és egyenesen a szemközti falhoz repítette. Olyan erővel vágódott neki, hogy minden szusz kiszorult a tüdejéből, és egy pár pillanatra elvesztette az eszméletét. Ezt a pillanatnyi szünetet kihasználva Boris, talpra ugrott, és elmenekült.

Soha többet nem került szóba ez az eset. Boris megpróbálta kitörölni az egészet az emlékezetéből, de ezt ugye tudjuk, hogy nem sikerülhet. Pusztán, csak elnyomni volt lehetősége. Ez sikerült, ami pedig két dolgot vonzott magával: soha többé nem tudott férfira bizalommal nézni, és soha többet nem tudta felidézni azt a varázslathoz szükséges állapotot, amit élete során, csak egyszer élt át, akkor, amikor megerőszakolták.

Az igazgató pár hónap múlva otthagyta a posztját. Megváltozott az élete. A jó tündéri varázslatról tudni kell, hogy képtelen a gonoszságra. Ez a fajta mágia a kívánságok teljesítésében fejti ki hatását. Igen, igen, okosabb olvasók, talán kitalálták: Az igazgató pénisze 22 centisre nőtt. Ezáltal megszűnt a kisebbségi komplexusa, a lányok terén, és egyáltalán az életben. Bátran fogott új dolgokba, megnövekedett önbizalma miatt az emberek, vagy más lények másként néztek rá. Keresték a társaságát, és a megnőtt népszerűséget élvezte. Később megnősült, a Playboy Júniusi címlaplánya lett a felesége, aki két csodaszép gyerekkel ajándékozta meg. Sportolni kezdett, és az elhízott hájpacniból, egy igazi amorozzo lett. És maga az ember is megváltozott, legbelül. Jó ember lett belőle. Soha nem élt vissza jóképűségével, vagy a népszerűségével. Ez nem a varázslat hatása volt, hanem eredendően ez volt az alaptermészete, csak ugye az önbizalomhiány az egész életét beárnyékolta, és ezért lett olyan kis szemét.

Egy napon, amikor gyermekeit iskolába vitte, az autójával belehajtott, egy kátyúba, ami miatt kitört az autó kereke, és nekihajtott, egy villanyoszlopnak. Az egyik kislány orra eltörött, a másik megúszta kisebb karcolásokkal. Elképzelhetetlen haragot érzett az ex igazgató, hiszen a világon a gyermekeit szerette a legjobban. Amikor kijött a kórházból, ahol ellátták a lányokat, egyenesen a városházára ment, hogy megtalálja ki a felelős a kátyúért, a balesetért, a gyermekei sérüléseiért.

Ott tipikus bürokraták fogadták. Küldték ide, küldték oda, vetettek vele illetménybélyeget, töltettek ki vele formanyomtatványokat, ő mindent megcsinált, mégse jutott egyről a kettőre. A végén megunva a dolgot, berontott a képviselőhöz, akit sajnos éppen a titkárnőjén talált. Felháborította a dolog, hogy ilyen link, felelőtlen emberekre van bízva az ő, és a szerettei sorsa. Ekkor határozta el, hogy indul a választásokon, képviselő lesz, és majd ő megmutatja, hogyan kell becsülettel csinálni ezt a szakmát!

Azóta húsz év telt el. Az ex igazgatóra felfigyeltek magasabb politikai körökben. Bosszantotta a párt vezetőségét a nyakas kis képviselő, ezért először megpróbálták tönkre tenni. Kutakodtak a múltjában, hátha találnak valami kompromittálót, amivel derékba törhetnék a politikai pályáját, de semmit sem találtak. Olyan tiszta volt, mint a ma született ártány. Ekkor a másik módszerhez folyamodtak, a megvesztegetéshez. Először úgy nézett ki ez sem sikerül, de szegény, már hosszú évek óta akarta megszüntetni a kátyúkat a városában, és mindig valami akadályba ütközött. Végül felajánlotta neki a párt, hogyha megszavaz, egy bizonyos törvényjavaslatot, ami egy olyan gyár építését teszi lehetővé, ami egy kicsi-pici-pindurkát szennyezi a környezetet, akkor soron kívül kap uniós támogatást a kátyúira.

Itt kezdődött. Ezután, tett még egy szívességet, amiért kapott egy utazást, a családjával. Aztán még egy, még egy.....egészen addig, míg egy szép napon, húsz év elteltével, ugyanaz az elhízott alak nézett rá vissza a tükörből, akit annak idején annyira utált. Elhízott, de nem pancser, ugyanis időközben annyira előrehaladt a politikai ranglétrán, hogy a közelgő elnöki választások egyik esélyese volt. Ekkor, már a korrupció a lénye része lett, megértette, hogy csak így lehet bármit is elérni a politikában. És, hát ugye mit is lehet elérni a politikában mást, mint a saját, és ismerősei gazdagodását. Jó volt ez így.

Na, de ez a történet Borisról szól. Ő az ominózus eset óta, sohasem tudott nyitni egyetlen más teremtmény felé sem. Mikor elérte azt a kort, jelentkezett a tanítóképzőbe, mert, csak ez az egy iskola biztosított ösztöndíjat, és kollégiumi szállást. Így maga mögött hagyta az árvaházat, annak minden rossz emlékével együtt. Sikeresen elvégezte az iskolát, és friss diplomával, egy eldugott kis zsákfalu tanárnője lett. Egész életében ezen az egy helyen maradt, sem előre, sem hátra nem mozdult. Egyedül élt, egy garzonban, élete a napi rutinokból állt, sem vágya, sem reményei nem maradtak. Érzelmeit, már régen elrejtette, és a férfiakhoz sem mert nyitni, az egyetlen eset miatt, amikor átélte a szexet....

Negyvenes aggszűzként, amolyan bohókás vénkisasszonyként kezelték a faluban, de egyébként elfogadták olyannak, amilyen. Nőnapkor, a diákjai felköszöntötték, születésnapján a kollégáitól kapott valami semmitmondó vackot, és ezzel minden társadalmi kapcsolata véget ért. Nem gondolkozott a sorsáról, nem bántotta a dolog, elfogadta az életét olyannak, amilyen. A varázslást is elfelejtette. Ez is olyan, mint a többi különleges képesség, ha nem gondozzák elsatnyul, és letűnik. Soha nem jutott eszébe az egyetlen alkalom, amikor alkalmazta azt, mert akkor fel kellett volna idézni azt a szörnyűséget is, ami azt kiváltotta.

De azóta eltelt húsz év, és az idő mindent.....betemet.

Az igazgatóiban, az iskola igazgatója a naptárját nézegette amikor megcsörrent a telefon:

• Szerbusz Lacikám, Pesta vagyok.

• Pesta-uram! Szerbusz, miben állhatok a rendelkezésedre- az igazgató ritkán esett ki a magasztos szerepéből, de most olyan nagy ember hívta, akinél muszáj volt pitiznie.

• Semmi kérlek, csak lesz ez a kampány. Na kérlek...de ez, csak kérés...kérlek, a jelöltünk fog nálatok kampányolni kicsit. Tényleg megkaptátok, már az iskola homlokzati felújítására a pénzt?

• Sajnos nem, elutasították formai okok miatt!

• Fenéket! Majd odaszólok a megfelelő helyre. Az ügy el van intézve. Tehát jó lenne, ha valami kis ceremóniát kerítenétek neki. Mit tudom én, valami okos gyereket, kitüntetne, vagy tanárt, nekem mindegy. Ha lehet ember legyen, nem szeretem ezeket az idegen fajokat. A trollok büdösek, a tündék, meg túl nagyképűek. Emberek vagyunk nem?

• Értelek uram-bátyám...persze, az ügy el lesz intézve. Ja és a homlokzat.

• Nyugi, kéz kezet mos.

Persze az ügy nem volt ilyen egyszerű. Egy zsákfaluban nehéz kiemelkedően okos gyereket találni. Meg, ha kitünteti az egyiket, akkor a másik szülei megorrolnak rá, neki, meg alig volt pár éve a nyugdíjig, addig szerette volna különösebb balhé nélkül kihúzni a posztjában. Tanár kellene akit ki lehet tüntetni. De ki legyen az?

Ekkor kopogtak az ajtaján, ás Boris tanárnő lépett be rajta:

• Igazgató úr, szeretném kérni, hogy új szivacsokat vehessek az osztálytermembe, mert a régiek, már teljesen elkoptak!

• Hmm- az igazgató hosszan nézte az nőt. Semmi nőies nem volt benne. Vékony, melltelen, teremtés állig begombolt blúzban, erősen őszülő haját kontyba fűzte. Az igazgató szerette a kósza légyottokat, és sohasem utasított vissza egyetlen alkalmat sem a pásztor órára, de ezt a nőt nem tudta elképzelni partneréül. Talán egy ostorral a kezében... Ettől a gondolattól jobb kedve lett- Borbála tanárnő, mióta is dolgozik maga nálunk?

• Tizenhat éve.

• Szép kerek szám. Hát kérem, ezennel örömmel tudatom önnel, hogy iskolánk elismeri azt az odaadó, lelkes, munkát, amit fáradhatatlanul végzett intézményünkben. Egy érdemrendet adományozunk önnek! Sajnos pénz az nem jár vele, de az erkölcsi elismerést úgysem lehet pénzben kifejezni! Gratulálok tanárnő!

Szegény asszony, se köpni se nyelni nem tudott. A legutolsó dolog amire vágyott a szereplés, egy ünnepségen. Utálta, ha figyelnek rá, de hogyan utasíthatná vissza az igazgató ajánlatát?

• Igazán semmi szükség erre....

• Nem! Semmi kifogás! Hogy lássa mennyire nagyra tartjuk önt, nem más, mint a képviselő úr fogja átadni az elismerést.

Az asszony tudta, hogy nem menekülhet. Meghunyászkodva valami köszönöm félét suttogva kisomfordált az irodából. Később jutott eszébe, hogy szivacs ügyben nem intézett semmit.

A falu életében piros betűs ünnep volt a díjátadó. Persze a tanárnőről senki sem beszélt, hiába ő lett volna a főszereplő, annál inkább suttogtak a képviselőről. Olyan nagy ember eljön ebbe az isten háta mögötti faluba! Micsoda megtiszteltetés. Izgalommal, vonultak be a közösségi házba a birkák.

Igen a BIRKÁK. Kevesen tudják, de a politikusoknak is van varázsereje, ami nem veleszületett képesség, mint a jó tündéreknél például, hanem kialakul az évek során azoknál, akik erre a pályára térnek. Ezzel a képességgel birkává tudják tenni a választókat, a kampány időszakára. A polgármester, egy ostorral terelte a négylábú gyapjas lényeket a nagy terembe, ahonnan eltávolították a székeket. Mivel jó vendéglátók voltak, egy szalmabála, és egy itatónyi jófajta VOS-víz várta a polgárokat. ( a vos víz igazából csapvíz volt) Hangos, izgalommal teli bégetés hallatszott mindenfelől.

A képviselőt egy nyugati luxusautóval fuvarozták a helyszínre. Hatalmas súlyfeleslege miatt, segítséggel tudott csak kikászálódni a járműből, de legalább így a testőrei is megdolgoztak a pénzükért. Annak a pár ogrénak, meg farkasembernek jól jött az a pár euró amit ezért a melóért kaptak.

Az iskolaigazgató köszöntötte a nagy embert, és egy kis aperitif elfogyasztása után rögtön a pulpitusra kísérte.

• Híveim!- kezdte a kampánybeszédét. Szeretett hosszasan beszélni, persze mondani nem mondott semmit, csak üres frázisokat, mégis gyakran szakították félbe helyeslő bégetéssel a barmok. Beszélt, beszélt, és amikor a végéhez ért így folytatta- Most pedig kitüntetem, kedves kis községük megbecsült tanárnőjét, aki odaadó lelkes munkájával olyan tehetségeket nevelt, mint a polgármester fia a kis Lacika, aki az aszfaltrajz verseny hatodik helyezését érte el megyei szinten, vagy Kolompár Jeromos leánya aki az énekesi pályán ért el sikereket. A művésznő „Zsülike dalai”- című kazettáját megkapják ajándékba az itt egybegyűltek- ezt hangos üdvbégetés, és patadobogás követte- Szólítom tehát Borbála tanárnőt, akit mindenki, csak Boriskának hív, akit minden kis gyermek a szívébe zárt. Jöjjön Kedvesem!– nézett oldalra a túlsúlyos ember.

   

A pulpitusról nem lehet jól látni sem a nézőteret, se az oldalsó helyeket, mivel minden fény az előadóra vetül. A képviselő sem látta jól a tanárnőt, csak annyit érzékelt, hogy egy szürke árnyalak megmozdul, és elindul felé. Ahogy közelebb ért ki tudta venni a vézna testet, az őszbeforduló hajat, a kissé görnyedt testtartást. „Istenem -gondolta-nem találtak valami szebbet?” De persze az arcáról csak az oda varrt mosoly sugárzott. Amikor egymással szemben álltak, még akkor sem ismerte fel a lányt, akit annak idején megerőszakolt, és aki ezáltal a jótevője lett.

Boris, bezzeg ráismert erre az alakra. Csak akkor, amikor szemtől szemben álltak. Oly mélyre elnyomta azt a fájdalmas emléket, hogy amikor a tévében, vagy plakátokon látta ezt az alakot, abszolút nem kötötte össze az egykori árvaházi igazgatóval. Ám ahogy most előtte állt, felsejlett benne az a mohó szem, az az undorító mosoly, az a zsíros kéz. Undorodott ettől az embertől. Majdnem elhányta magát, mert érezte, hogy a gyomrában előre tör az az ismerős érzés. Tudta mi következik, megint az az undorító jó tündéri varázslat! Hát nem szenvedett eleget? Hát megint jót tegyen azzal az emberrel, aki egy életre tönkretette? Nem!-határozta el magát- még egyszer nem fordulhat ez elő. Szemével kiutat keresett. Mivel sohasem gyakorolta a varázslást ezért irányítani, vagy elfojtani sem tudta. Érezte nemsokára előtör belőle az az erő. Ekkor lenézett a pulpitusról, és a birkákat nézte. Felismerte bennük a falubelieket. Ott volt a pék, aki minden reggel mosolyogva köszön neki, vagy a virágboltos kisasszony, aki megajándékozta egy szál virággal, csak úgy, hogy jobb napja legyen. Ahogy így nézte a birkákat hirtelen rádöbbent, hogy itt szeretik az emberek, csak annyira elfojtott magában minden érzést, hogy ezt képtelen volt észrevenni. Ezek az emberek az ő családja. És ez a gusztustalan hájas pacni birkákat csinált a családjából!

Érezte, hogy ezek a gondolatok, csak erősítőként szolgálnak a kitörni készülő varázsláshoz. Megállítani nem tudta, de megpróbálta azt az ellenállhatatlan, mindent elsöprő jóságot a falu lakói felé irányítani. És sikerült! Mint egy energiarobbanás, megrázta az ósdi kultúrház eresztékeit a varázslat. A birkák hirtelen emberekké, trollokká, tündékké változtak vissza.

A képviselő életében másodszor látott ilyen varázslatot. Ekkor beugrott neki minden, az a nap az árvaházban. Sokszor gondolt rá, hogy megkeresi a lányt, és elmondja neki, hogy hálás azért amit tett vele, de amikor a politikai pályán félresiklott az erkölcse, lassan elfelejtette az olyan érzéseket, mint a hála. Most boldogan várta a csodát, hisz tudta, egy jó tündér, csakis jó dolgokat képes varázsolni. Akkor kezdett megijedni, amikor látta, hogy az asszony az emberekre irányítja azt. Kirobbant az erő, és a politikus elkezdett zsugorodni, majd felröppent a magasba, és ide-oda szállt, mint egy lufi, majd a végén, egy halk pukkanással elenyészett. Az immár visszaváltozott emberek nem értették a dolgot. Azt sem értették, hogyan kerültek ide, hiszen már józan eszüknél voltak, megszűntek birkának lenni. Akkor valamelyikük meglátta a díjat, és eszébe jutott, hogy mire ez az ünnepség.

• Éljen a tanárnő!- kiáltotta, és a tömeg átvette tőle ezt az éljenzést. Az iskolaigazgató, kapott az alkalmon, és kisebb beszédet rögtönözve kitüntette Borist. Utána ünnepséget csaptak, mindenkinek volt egy keresetlen jó szava a szeretett tanárnőhöz.

Rajta szinte észrevétlenül, de különös változások történtek. A haja, mintha kissé fényesebb lett volna, és a tartása se lett olyan görnyedt. És mosolygott. Olyan mosolya volt, hogy gyógyítani lehetett vele. Később, mikor az özvegy sírköves felkérte egy táncra, nem mondott nemet, hanem kellemesen hozzásimult a férfihez, és a legszívesebben örökké a karjaiban maradt volna.

Özvegy Kropacsek Ottokárné az éjszaka közepén arra ébredt, hogy szörnyű hányingere van. A mosdóhoz szaladt, és kiadta magából a vacsorát. Nem értette mi lehet a baja, hiszen nem evett sokat, mire ez a rosszullét? Közel hatvan éves volt, amióta a férje meghalt egyedül élt. Néha meglátogatta egyetlen fia, akire nagyon büszke volt. Nemsokára ő lesz az elnök! Hogyan is sejthette volna, szegény asszony, hogy a fiacskája újra vele van, és kilenc hónap múlva viszontláthatja.

Ja igen, amikor elmúlik a birkaság a választókról, az anyjukba kívánják a politikusokat...

Péter és Pál, tudjuk nyárban...ugye ismerősek Arany János sorai? Nos ebben a történetben, Péter, és Pál testvérek, egészen pontosan ikertestvérek voltak. Talán tőlük különbözőbb jellemvonásokkal felruházott embert, még nem hordott a hátán a föld. Péter, kötelességtudó, családszerető, amolyan nyárspolgárféle ember volt, két gyerekkel, szerető feleséggel, anyóssal, és egy takaros házzal, a belvárosban. Nem volt különösen gazdag, de ami igénye volt arra futotta, gyermekei nagy eséllyel diplomások lesznek majd, és a nyugdíjbiztosítása szerint, öreg napjaira is meglesz az anyagi biztonsága.

Pál ezzel ellentétben semmit nem tudott felmutatni, amit egy rendes életcéllal ellátott polgártól elvárt a társadalom. Iskoláit nagyon kínlódva, gyakran, csak a testvére segítségével járta ki, és amikor az általánost befejezte, nem is tanult tovább. Alkalmi munkákból élt, amelyek gyakran törvénytelenek voltak. Többször ült börtönben, kábítószer terjesztésért, kisebb lopásokért, igazi kisstílű bűnöző lett belőle.

Péter, és Pál nem szerette egymást. Igazából utoljára tizennyolc éves korukban találkoztak, amikor az édesanyjuk által szervezett születésnap botrányba fulladt, mivel Pál kissé beivott, és ráhajtott Péter menyasszonyára. Igazából ez volt az egyetlen alkalom, amikor Péter kiállt magáért, és egy jól irányzott ökölcsapással a padlóra küldte testvérét, aki ezáltal elvesztette az eszméletét, viszont kapott, egy életre szóló sebet a homlokára, Péter eljegyzési kísérőgyűrűjétől. Azóta nem beszéltek egymással, és azóta hiányzik az egyik kis gyémánt a gyűrűből.

• Várj, segítek- mondta Péternek a felesége (a lány aki miatt oly régen összeverekedtek), és gyakorlott mozdulatokkal kötötte meg férje nyakkendőjét.- Biztos ne menjek veled?

• Nem, én is, csak anya miatt megyek. Megvárom a végét, és jövök is vissza.

• De, mégis, csak a testvéred volt...

• Ne kezd megint! Ez az én dolgom.

Amikor kiderült, hogy egy részeg prosti a tűsarkúja segítségével halálra rugdosta a testvérét, Péter nem gyászt, hanem megkönnyebbülést érzett. Nem sokat gondolt, Pálra, de minden ünnepségen, összejövetelen ott volt benne a félsz, hogy az megjelenik, magával hozza a feszültséget, ezért Péter sohasem tudta igazán elengedni magát, így lassan el is maradoztak a családi összejövetelek. A temetésre is, csak az édesanyja miatt ment el. Megértette, az asszonyt, az ő anyai szíve nem tehetett különbséget a fiai között.

Mikor elkészült, megcsókolta a feleségét, a gyermekei, már az autóban várták. Útközben kiteszi őket az iskolában.

• Apa, Pál bácsi a mennyben megy?- a kisebbik lánya volt mindig a cserfesebb.

• Ehhem- morogta, az orra alatt, túl kicsi volt, még a gyermeke, hogy megértse, ezt a dolgot. Mert az biztos, hogy Pál nem a mennybe kerül, gondoskodott róla. Nem volt nehéz elintézni, csak megfelelő helyeken megfelelő pénzösszegeket kellett letenni, és egy aláírás itt, egy tollvonás ott, máris megpecsételődött a testvére sorsa. Pál a pokolra kerül! Nem tudta mikor jön el az ő ideje, de biztos volt a mennybemenetelen, és nem akarta az örökkévalóságig a testvére képét látni. Tudta jól hogy mennek ott a dolgok...a család szent, meg ilyen marhaságok. Hát nem! Elég neki a földi pokol a testvére miatt.

Kitette a lányokat, azok kéz a kézben mentek az iskola felé. Hosszan nézett utánuk, ilyenkor büszkeség öntötte el a szívét. Nagyon sok békát le kellett nyelnie, kompromisszumot, kompromisszummal kötött, de megérte: biztonságos, boldog életet él. Kiszámítható a jövője, és ez így a jó. Most az egyetlen tényező is kiiktatódott, ami bizonytalanságot okozott, jól felállított életegyenletében.

Kocsival az út fél óráig tartott a temetőhöz. Előbb ért oda, mint a ceremónia kezdete, mert az anyja megkérte, hogy beszéljen az arkangyallal, hogy ha lehet ne a legdurvább helyre vigyék a testvére lelkét. Nem szívesen, de megígérte. Az rendben van, hogy pokolra juttatta Pált, de nem akart neki rosszat, bőven elég volt a távolság. Ha, már ott van, neki aztán édesmindegy mi lesz vele, majd intéz neki, valami kellemesebb állást azzal a borítékkal, ami kövéren lapult a zakója zsebében. Egyáltalán nem ütközött meg a korrupció ilyetén megnyilvánulásán, sőt örült is neki, mert így, ha pénzzel is, de befolyásolhatta a sorsát.

A temető kapuja kovácsoltvasból volt, és elég rozoga állapotban. Ezt jó lesz megjegyezni, mivel a cége az építőiparban tevékenykedett, talán egy kis üzlet is összejön ma....

Az apró asszony a gyász színébe öltözött. Szűk élénksárga ruhája alig takart valamit, nőies testéből. Ahogy megtörten fia elé sietett, a mellei kihívóan ugráltak a léptei ütemére, ás miniszoknyája alig takarta a harisnyakötője szélét, ami a hagyományos gyászviselethez nélkülözhetetlen neccharisnyát tartotta. Magassarkú bőrcsizmái a térde felé értek. Nem volt világos hogyan alakult ki ez a gyászöltözet, de emberemlékezet óta ilyet hordtak szeretteik elvesztésekor a megtört nők. Egyes kutatások a huszadik századi Celeb-özvegyekig vezették vissza ezt a hagyományt, de mivel nem volt döntőfontosságú tényező a történelemben, pénzelvonás miatt hamvába holt, ez a kutatás.

• Gizella nem jött el?

• Nem, megtiltottam neki, tudod, hogy milyen nehezen viseli a terhességet, nem szeretném, ha valami baja történne. Egy temetés nem való, egy várandós nőnek.

• Megértem- az anyja sikertelenül próbálta lejjebb húzni a mindig fel-felcsúszó szoknyát- elhoztad a pénzt?

• Persze, megyek beszélek az angyallal.

• Legyen jó helye, megértetted! Nem érdekel mit gondolsz róla, ő a testvéred.

• Rendben anya, nyugi, nem lesz gond.

Péter otthagyta anyját a nyitott koporsónál, amiben testvére, az ő kiköpött hasonmása feküdt. Nem vesztegette az időt nézelődéssel, egyenesen az angyalhoz sietett.

• Hozsanna!-köszöntötte a szentséget.

• Hozsanna néked is- az angyal esetlenül nézett ki behúzott szárnyakkal, de, csak így fért el a szűk ravatalozóban. – a testvéred lelkét, még nem szabadítottuk ki, gondoltuk megvárunk vele.

• Jaj, igazán nem kellett volna- szabadkozott Péter. Igazából fütyült az egészre, ő, csak megvesztegeti az angyalt, elkaparják a testvérét, és, már itt sincs.- Van, már döntés arról, hova kerül?

• Nincs!-dörögte a mennyei hang- De nagyon rossz életet élt, ahogy az meg vagyon írva, így eleve elrendeltetett a sorsa. A pokol kénes bugyraiban fog szenvedni, az idők végezetéig- mondandóját egy szellő megidézéssel fejezte be, mert szerette a közhelyeket, és ez elég látványosra sikeredett mindig...elalvó gyertyák, meg ilyesmi.

• Nos, pont ez ügyben kerestem meg szentségedet. Szeretnék esedezni a testvéremért, ha lehet, valami portási állást, esetleg, közmunkás ha lehetne, ami nem jár felelősséggel, és nem szenvedne sokat...

• Mivel tudod alátámasztani az érveidet?

• Szeretném ezzel a borítékkal támogatni az önök intézményét.- vette elő a zsebéből az előre odakészített vastag pénzköteget. Az angyal mohón kapott utána, és a szégyenkezés legkisebb jele nélkül gyorsan átszámolta. Megelégedéssel tette el a pénzt.

• Kinyilatkoztatás következik, és lélekfelszabadítás!- Dörögte hatalmas hangján, ami a temetési szertartás kezdetét jelentette. Az össze vissza bóklászó gyásznép bevonult a ravatalozó elé. Nem kevés pénzbe került ez a sok ember, de az anyja szíve megszakadt volna, ha a fia temetésén nincs tömeg. Évekig erről ment volna a pletyka a Zserbóban, ahová a barátnőivel szokott járni kávézni, és fiatal fiúkra vadászni.

Az angyal kimászott a koporsó elé, a halott fejéhez, hogy a lelket, amit majd magával visz, kiszabadítsa a test börtönéből. Végre volt elég hely, és szárnyait hatalmasra tátotta, lenyűgöző fenséges látványt nyújtott, és a hatás kedvéért a glóriáján is fényesített egy kicsit.

• Gyarló emberi lélek, ki bűnben fogantál, és bűnben.....- kezdte a hagyományos éneket, de szeme sarkából mozgolódásra lett figyelmes. Egy apró alak, közeledett felé, egy igazi bürokrata, mellényben, és kézelőben, meg valami szódásüveg szemüvegben.

• Elnézést angyalom, elnézést- tolakodott előre a koporsóhoz.

• Mit merészelsz szolga?!- dörögte az angyal, mert nem szerette, ha megszakítják, amikor szerepel.

• Angyalom, egy tévedést szeretnék tisztázni, egy kis semmiség, öt perc az egész.

• Nem várhat ez a temetés végéig?

• Nagyon, nem! Nagyon nem jó uram! Meg fogja látni, hogy ez nem várhat.- a kis ember élvezte a helyzetet. Olyan jelentéktelen volt, senki sem figyelt fel rá, a munkahelyén, az életben sehol. Ha kimaradt betegség miatt, és betelefonált, rendszerint azt sem tudták, hogy ott dolgozik. Most viszont mindenki ráfigyelt. Ez volt élete csúcspontja. - Kérem, itt ugye Pál fekszik, Péter öccse. Na kérem, a sorskönyvében benne van, hogy Pál züllött életet fog élni, stimmt, rossz iskola, stimmt, börtön, stimmt, verekedés a testvérrel, stimmt!

• Ha minden stimmt, akkor mit fontoskodik maga itt?

• Angyalom! Mert nem minden stimmt! Nézze a verekedést! Ide van írva, hogy Pál verekedés közben felsérti a testvére arcát, ami maradandó nyomot hagy. Ide van írva, tessék- nyomta a vastag könyvet a kis ember a hatalmas szárnyas lény orra alá.

• És ezzel mit akarsz mondani?

• Nézze, az arcát a halottnak! Ott a sebhely! Ez itten nem Pál, hanem Péter!

Péter érezte, hogy megfordul vele a világ. Hallott történeteket róla, hogy a sorsba, az eleve elrendeltetésbe olykor hiba csúszik, de ezt csak ócska pletykának gondolta, az nem lehet, hogy az Úr tévedjen.

• Lehetetlen ember!- az angyal kezdett valóban dühös lenni. Szeretett volna túl lenni a mai napon. Eleve utált a pokolra menni, az a sok kín, meg szenvedés, amúgy meg, holnaptól kivette az évi rendes szabadságát, és ő nem vágyott másra, mint kis angyalhölgyeket hajkurászni, a mennyország titkos zugaiban.

• Nem, nem nagyuram, nézze- és a könyvet mutogatta- Pálon van a sebhely, és Péter a halott.

• De, én vagyok Péter, és élek!-kiáltotta a megrettent testvér.

• Nem! - a kis ember hajthatatlan volt- kutakodtam, egy kicsit. Amikor megszülettek, az édesanyjuk, a nagykönyvnek megfelelően a Péter, és Pál nevet adta önöknek. Péter az első, Pál a másodszülött. Nos aznap a kórházban, ez a járvány-dolog miatt teljes káosz volt. Emlékeznek ugye, az a nagy átverés. Na szóval nem tudtak figyelni mindenkire, és annyi képzelt beteg jelentkezett, hogy kénytelenek voltak önkénteseket alkalmazni. Így kerülhetett a kórházba Kupidó. A kis mocsok, a mai napig azt az egy munkanapját emlegetjük. Sok borsot tört az orrunk alá, mint ahogy a példa is mutatja. Amikor a rábízott gyermekeket az inkubátor felé tolta, kihasználva, hogy a liftben egyedül maradt, kicserélte, a gyerekek karszalagját. Igazából Péter Pál, és Pál Péter.

• Biztos ez?- komorodott el az angyal. Utálta ha a dolgok nem az előre megírt medrükben folynak.

• Persze, itt a könyv, ott a sebhely, és ha ez nem elég, itt egy beismerő levél Kupidó elitéltől.

• Hm, ez perdöntő...

• De Angyalom!- kiáltotta Péter- ez nonszensz! Nézzék meg a Curriculum Vitaémat, én éltem tisztességben, én voltam eminens, nekem vannak gyermekeim, feleségem! Az itt- mutatott halott testvérére- egész életében csak a bajt kereste. Ne mán.

• Van e érved, magad mellett?– az angyallal viszonylag egyszerű volt zöld ágra vergődni. Ám Péter, már odaadta a borítékot, és több pénz nem volt nála. Talán eladhatná az egyik kocsit, vagy kivehetné a nyugdíjalapot...

• Kérem adjon pár napot, hozok érveket...

• Azt nem lehet- az angyalnak, csak az angyallányok, és a nyaralás járt az eszében- most vagy soha!

• Kérem...anyám...- Péter teljesen összeomlott- A gyerekeim, a feleségem! Anyám, segíts!

De az anyja csak ült szótlanul. Hogyan segíthetne a fiának? Pénze lett volna, de ez olyan döntés , amit képtelen volt meghozni. Hogyan dönthetne életről és halálról fiai között? Lehajtotta fejét, ezáltal még mélyebb belátást biztosított a dekoltázsába, aminek a kis bürokrata örült a legjobban, és csöndesen sírdogálni kezdett.

Péter kiutat keresett, fejében kavarogtak a gondolatok, de semmi értelmes nem jutott az eszébe. Érezte, hogy közeleg a vég. Kétségbeesésében térdre rogyott, és az angyalnak könyörgött, minden méltóságát levetve. Az, érzelmek nélkül figyelte az emberi lényt. Érvek híján egyértelmű volt mit kell tennie. Péter (vagy Pál?) feje fölé emelte a kezét, és elkezdte a szertartást. A térdeplő zokogó férfi testéből halk sóhajtással szakadt ki a lélek. Na, mínusz 21 gramm. A test elvágódott, élettelenül. A lélek, már nem sírt, nem könyörgött, őrá, már egy teljesen más fizikai, és érzelmi szabályok vonatkoztak, mint akkor amikor a test része volt. Az angyal elindult, és a lélek követte. Itt nem volt helye ellenkezésnek, az ellen semmilyen földi, vagy világi erő nem léphetett fel.

„Portás, vagy közmunkás....”-gondolta a lélek, hiszen az érvei az angyalnál, már rá vonatkoztak.

A koporsóban ezzel egy időben életre kelt a másik testvér. Mindent tudott, mert bár halott volt a teste, de a lelke nem hagyta el a tudatát. Kikászálódott a koporsóból, az anyja szorosan magához ölelte, és ezúttal az sem érdekelte, hogy a gyászruhája illetlenül magasra csúszott, ezáltal egy kis csipkét mutatva az alsóneműjéből, a kis perverz aktakukacnak.

Hosszú percekig álltak így, mikor az anyja megszólalt:

• Most mihez kezdesz fiam?

• Késő van, mennem kell a lányokért az iskolába.....

A kisfiú magányosnak érezte magát, a koromsötét kamrában, ahová az a nagy ember zárta. Nem tudta, hogy mi történik vele, nem értette mit akar tőle az a bácsi. Az sem volt világos neki, hogy miket művel az a testével, csak érezte, hogy nem kellemes. Nem szerette magán érezni azt az érdes, zsíros kezet. A bácsi, minden nap lejött hozzá a pincébe. A kisfiú képtelen volt beszélni, védekezni, teljesen kiszolgáltatott volt a férfinek.

Amikor az végzett, komótosan megtörölte a kezét mocskos kötőkéjébe, utoljára megsimogatta a kisfiút, az arcát, a mellkasát, lábát. Ilyenkor sokáig nézegette a vézna testet, és látszott rajta, hogy elégedettséggel tölti el a látvány. Amikor kiélvezte magát, komótosan felállt, lekapcsolta a villanyt, és otthagyta a kisfiút a sötétben. Néha hallatszott, ahogy felfelé megy a rozoga lépcsőn, és egy régi slágert fütyörész hamiskásan.

A gyerek magára maradt, nagyon félt. Az öreg épület, évszázados eresztékei olykor fájdalmasan csikordultak egyet, és a sötét sarkokból mindenféle gyanús neszeket, kaparászást, mozgolódást lehetett hallani. Nem fázott, bár egyetlen ruha sem volt rajta.

Csak az egér volt a barátja. Igazából, nem volt biztos abban, hogy a kis rágcsáló is így gondolkodik róla, de mindig megjelent, amikor az öreg elment. Ilyenkor, a satupank mögötti fal egyik repedéséből bújt elő. A kisfiú nem értette mit keres, ebben a mocsokban, itt nem fog semmi ehetőt találni. Néha jobb híján megrágcsálta a lehullott fadarabokat, egyszer megkóstolta a csirizt is, de az nem ízlett neki. A kisfiú akkor figyelt fel rá, amikor egyszer beléharapott.

„Hé-gondolta- hagyjál, ez nem jó!”

A kisegér, mintha meghallotta volna a gondolatot, mert a fiú fejletlen mellkasára mászott, és hosszasan nézte annak az arcát.

„Különös, olyan, mint egy ember, de valahogy mégis más. Miért fekszik ez itt?” Az egér egészen felmászott a gyermek arcához, és megszagolgatta azt.

A fiú egyáltalán nem félt az apró rágcsálótól. Örült neki, hogy valaki-valami mással is foglalkozhat, mint az öreggel. Csöndesen figyelte, ahogy az egérke végigszaglássza . Aztán eszébe jutott valami: „Az öreg szalonnabőrrel szokta bedörzsölni a gépek szíját. Hova is tette? Igen, ott van a szekrény polcán.” Szerencsére egy régi szekrény volt, aminek az egyik ajtaját, már nem lehetett bezárni, így szabad volt az út a csemegéig. De hogyan mondja meg az egérnek?

Sajnos, sem beszélni, sem mozogni nem tudott, azonkívül majdnem teljesen sötét volt. Azt a kis fényt, ami, csak sejtetni engedte a tárgyak körvonalait, az akkumulátortöltők ledjei biztosították, amelyek, csendesen etették a mindig éhes akkukat. Ezeket az öreg mindig felteszi töltésre éjszakára, hogy mindig full-töltöttek legyenek, amikor a kisfiúval foglalkozott, hisz az kellett a céljai eléréséhez...

Az egér egészen az arcánál volt. A gyermek a szemeivel próbálta mutatni neki az irányt a csemegéhez, de az olyan kis buta volt, nem értette mit akar mondani neki . Nagyon bosszantó volt a dolog. A kisfiú magában elátkozta az egeret. Mindenféle rossz dolgokat gondolt róla...és igen, csúnya szavakat is. Amikor elmúlt a kezdeti haragja, nagyon elszégyellte magát. Tudta, hogy ilyeneket, csak rossz gyerekek gondolnak. És ő jófiú volt. Jófiú akart lenni! „Ne haragudj rám.”- gondolta, és szomorúan nézett a kisegérre. Az megunta a kisfiú szagolgatását, gyors mozdulatokkal lekúszott a padlóra, majd itt-ott meg-megállva, ide-oda szagolgatva, lassan, de biztosan a lyuk felé haladt. „Ne hagyj magamra! Kérlek, maradj velem! A barátod vagyok, egyedül félek....” De sajnos az egér túl buta volt ahhoz, hogy felfogja, megértse egy kisgyermek vágyait, érzéseit, félelmeit. Ő, csak valami harapnivalót keresett. Egy egér agyába, csak az evés, és a fajfenntartás fért bele. Mivel ennivalót nem talált, gondolta visszamegy az alomba, keres egy készséges egérhölgyet, és fajtfenntartt egy kicsit.....

Hosszú órák teltek el így. Az idő múlását egyedül a feltöltöttségét jelző ledekből tudta körülbelül lemérni a gyermek. Négy ledje volt a töltőnek, és ahogy telt a bendője az aksiknak, úgy világított fel újabb led a gépen. Amikor a negyedik is bekapcsolódik, eljön az idő. Az öreg ideje. Ma sem volt ez másképpen. Nem sokkal azután, hogy a kis műszer teljes fényében pompázott, a lépcső megreccsent, és hallani lehetett ahogy a súlyos öreg, lépésről lépésre közelít. Fordult a kulcs, és kinyílt az ajtó.

• Szerbusz kicsikém- köszöntötte a fiút- Hogy aludtál? - persze választ nem várt. Nem bírta megállni, tenyerével végig simította a vézna testet- Neeem, még nem, de nemsoká- azzal odasietett a töltőhöz, és kivette belőle az elemeket. Amikor azok a helyükre kerültek, a szekrényhez ment, és, mint minden reggel, ma is az ékszíjajkat zsírozta be a szalonnabőrrel, hogy azok szépen csöndesen fussanak. A kisfiú le nem vette a szemét az öreg kezéről. Azon gondolkodott hogyan érhetné el, hogy az öreg elől hagyja a bőrdarabot. Valahogy el kellene terelni a figyelmét....de hogyan? Az öreg háttal állt neki, úgy dolgozott, a kisfiú, minden erejét összeszedve, megpróbált megmozdulni. „Sikerülni fog!” Erősen koncentrált, és láss csodát: a bal mutatóujja megremegett. „Kezdetnek nem rossz. Na még egyszer!” Most jobban, ment. Az ujja határozottan engedelmeskedett a gyermeknek. A keze mellett volt egy csavaros doboz, ha azt valahogy lelökné, talán az öreg elfelejtkezne a szalonnadarabról. Tovább kísérletezett, és egészen addig el tudta navigálni apró tenyerét, hogy az teljesen hozzáért a dobozhoz. A neheze most jött. Nem tudta milyen nehéz lehet az a fránya doboz, de elég lenne két centit arrébb csúsztatni, hogy az kibillenjen az egyensúlyából, és leessen. Minden energiáját a karjaiba küldte, és láss csodát, a doboz megmozdult! Egy miniméter, kettő, és ez így ment egészen addig, míg a csavaros doboz hangos csattanással a földre nem zuhant.

Az öreg majdnem szívbajt kapott úgy megijedt. A kezéből a szalonnadarab nagy ívben repült a kamra túlsó sarkába.

• Mi a fene? Helló kicsikém, hát te mit művelsz?- dorgálta szelíden a gyermeket- Még ezt nem szabad, maradj, csak nyugton.- odatotyogott a gyerekhez, és megigazította annak az asztalról lecsüngő kezét.

Sok dolga lett volna az öregnek, csavarok is a padlón hevertek, de ahogy ránézett a fiú testére, nem tudott ellenállni a kísértésnek. Hosszú-hosszú ideig tartott a dolog. A gyermek csöndesen tűrte azokat, amiket ez a bácsi csinál vele. Ilyenkor elmenekült a fantáziájába, mindenféle történeteket talált ki, melyekben ő volt a főszereplő. Ő és az Egér úr. Magában, csak így nevezte a barátját. Tudta, hogyha nem ellenkezik, akkor az öreg hamar végez, igaz nagyon nem is voltak eszközei a védekezésre, egyedül az, hogy a fantáziájába menekül. Ilyenkor ő is ugyan olyan volt, mint a többi gyermek, szaladt a virágos mezőn, sárkányt eregetett, barátai voltak, akik irigykedve figyelték, az egerét. Mindenki ott tolongott körülötte, hogy megsimogathassa. Aztán a többi fiú kitalálta, hogy ijesszék meg a lányokat. Az egér nagy kópénak bizonyult, tetszett neki a rém szerepe, elképesztően vészes pofákat tudott vágni. Amikor a fiú kezében, azt látta, mennyire megijednek tőle a lányok, igazi hősnek képzelte magát, a világ urának. Aztán kézről kézre adták, és élvezte ezt a népszerű szerepet. A kisfiú, egy kicsit féltékeny volt a barátjára, amiért az mindenkivel lepaktál. Rosszul esett neki, mert ő azt gondolta, hogy az egér csak az övé. Egyre sötétebb szemekkel figyelte, ahogy a többi fiú játszik vele. „És én, még szalonnát is kerítettem neki”-gondolta. Megállj haver, ha te így, akkor én, meg úgy”

Az öreg végzett, a gyermek visszajöhetett rejtekhelyéről.

• Na kis barátom, mára ennyi, remélem te is élvezted!- és egy puszit nyomott a gyermek orrára. Hagymaszagú volt a lehelete..Pfuj!– Most összetakarítom a mocskot, amit csináltál. – azzal ropogós térdekkel a padlón szétszórt csavarokat kezdte szedegetni.

Ahogy szedegette, meglátta az egérürüléket. Híj, a fene a nemjóját!- ugrott talpra. Gyorsan a polchoz sietett, és elővette onnan az egérfogót. „Fene, hol is...hova tettem? Igen, emlékszem, amikor megijedtem, elhajítottam” Szeme követte az emlékezetében felsejlő szalonna ívét, és megállt a kamra sarkában. „Igen ez pont jó lesz!”

A csapda felállítva várakozott, benne a szalonnabőrrel. A Kisfiú, még mindig gyűlölte az egeret. Amikor az öreg elment, gonoszkodva figyelte a led-óráját. Menetrendszerűen megjelent a kis áruló, a szokásos útvonalat követte, végigszaglászta a megszokott dolgokat, és, már mászott volna fel, hogy köszöntse a kisfiút. Valahogy megszerette ezt az ember gyereket. A többi ember, mind durván bánt vele. Kergették, dobálták, őt, macskát küldtek rá, mintha az egész világ az életére akarna törni. A kisegér, a még kisebb agyával fel nem tudta fogni, mi baja lehet a világnak vele. Egyedül ez az embergyerek nem bántotta. Szeretett hozzájönni, felmászni rá, ez új érzés volt a számára. Már az asztal lábánál volt, amelyen a kisfiú feküdt, amikor annak a keze lecsúszott az asztallapról, és mintha mutatni akarna valamit. „Kövessük, csak azt a mutatóujjat!”- gondolta, és ahogy oda nézett, valami meleg, ismerős illat csapta meg az orrát. „Ez szalonna! „ Jól ismerte ezt a dolgot, mert egyszer beszabadult a henteshez, és ott úgy teleette magát belőle, hogy napokig azzal álmodott. Sajnos a hentes felfedezte a rést a padlón, és teleöntötte betonnal, így elzárva előle Dárius éléskamrájának útját. De, most itt egy szalonna hevert, ami, csak rá vár. „Köszönöm, Barátom”-rebegte a gyermek felé a háláját. Éhségtől eltorzult látása, csak a szalonna látványát fogadta be, a fémszerkezetet, amihez az rögzítve volt, már nem érzékelte. Egyenesen odarohant, és rávetette magát a csemegére. Abban a pillanatban engedett a rugó, és egy csattanással pecsételődött meg a sorsa a kis jószágnak. Nem döglött meg rögtön. Még hosszú percekig tartott a haláltusája, ami közben olyan keserves nyígás hagyta el a száját, hogy abba a szívnek bele kellett szakadni.

A Kisfiú megdöbbent. Nem gondolta volna, hogy egy egér képes ilyen hangokat kiadni magából. Szerette volna befogni a fülét, de erre még képtelen volt. Dehogy akarta ő ezt! Ő, csak meg akarta leckéztetni hűtlen barátját, de ez valami más, ez nagyon rosszul sült el. Ez a dolog visszafordíthatatlan. A kisfiú olyan szomorúságot érzett, amit röpke élete alatt egyszer sem. Szemét le nem véve az egérről örökre beleégett agyába annak a szenvedése. Ekkor olyan dolog történt, amit elképzelhetetlennek tartott: Egy könnycsepp gördült le az orcáján.

Az ajtó kivágódott, és az öreg rontott be rajta. Meghallotta az egér halálhörgését.

• Megvagy, te kis imposztor!- kiáltotta, és súlyos bakancsa egyetlen taposásával véget vetett az egér szenvedésének. – Ezt megfogtuk- fordult pajkos mosollyal a kisfiú felé, de megdöbbent attól amit látott. A gyermek szeméből nagy, súlyos cseppekben záporoztak a könnyek. Az öreg, elsápadt, úgy érezte kicsúszik a lába alól a talaj. Hirtelen egy széket ragadott meg, és arra sikerült leülnie, így elkerülve az ájulást.

Tágra nyílt szemekkel nézte a fiát, s egy hang sem hagyta el a torkát. Végül nem bírta tovább tartani, és Dzsepettó mester szeméből is elindultak a könnyek.

Köztünk vannak!

Találtam, de tükrözi a valóságot.

"Magyar tanmese:

Nemrégiben egy magyar és egy japán cég nyolcevezős versenyt rendezett a Dunán. A verseny előtt mindkét csapat keményen edzett, hogy a lehető legjobb teljesítményt érjék el. Mikor eljött a nagy nap mindkét csapat tagjai nagyon jó formában voltak, mégis a japánok nyertek 1 km-es előnnyel.
A vereség igen érzékenyen érintette a magyar csapatot, teljesen mélypontra kerültek. A felső vezetés úgy döntött, feltétlenül kideríti a megsemmisítő vereség okát, ezért rögtön alkottak is egy team-et, akik ezen a projekten dolgoztak. Feladatuk az volt, hogy alaposan kivizsgálják az ügyet és megfelelő segítséget nyújtsanak. A sok vizsgálat után kiderítették, hogy a japánoknál heten eveztek, s egy ember kormányzott, míg a magyar csapatnál egy ember evezett és heten kormányoztak. A felső vezetés erre rögtön igénybe vette egy tanácsadó cég szolgálatait, s arra kérte őket, készítsenek tanulmányt a magyar csapat struktúrájáról.
Jelentős költségek kifizetése után néhány hónap múlva a tanácsadó cég arra a következtetésre jutott, hogy a magyar csapatban túl sokan kormányoztak és túl kevesen eveztek.
A japánokkal szembeni következő vereséget elkerülendő megváltoztatták a csapat felépítését. Most négy kormányos volt, két főkormányos, egy kormányigazgató s egy ember evezett. Ezen kívül teljesítmény-értékelési rendszert vezettek be az evezősnél, hogy nagyobb teljesítményre ösztönözzék. „Bővítenünk kell evezősünk feladatait és nagyobb felelősséggel kell felruházni.”- mondták.
A következő évben a japánok nyertek, immáron 2 km-es előnnyel. A vezetés elbocsátotta az evezőst rossz teljesítménye miatt, eladták a csónakot a csónakházzal együtt, stégestül. A tanácsadó céget dicsérettel illették, a megtakarított pénzt pedig szétosztották a menedzsment tagjai között..."