Szombati Félperces
Részegséghez
Ah, részegség, te hőn áhított
állapot!
Nem is oly régen jártam nálatok.
Pityókás voltam, mikor bekopogtam
házatok
ajtaján,
az talán
fura volt, hogy később jól benyomva fogtam padlót a sárga föld talaján.
Voltam veled spicces,
borgőzös, vicces,
elhitetted vélem, hogy a világ szép,
de józanodva láttam milyen giccses,
s innom kellett gyorsan valamit még.
Illuminált is voltam, egy emelkedett helyen,
hol sok nagyobb-érdemre érdemes,
tökrészegként magyarázta Énnekem,
mi az amit tenni kéne, mi az, ami segít!
- érdekes,
hogy tenni senki nem tett semmit érte,
max. a következő kört itta
nyakra-főre,
s lett így mindenki segg itt.
Benyakaltam olykor, ha a zélet
akadályokat gördített elém,
s józanodva pia után nyúltam,
mert gond-baj még mindig ott állt, s nem volt más remény.
A pohár fenekére néztem akkor mikor hitem alábbhagyott,
és sikerült Istennel beszélnem,
s panaszkodtam néki, hogy KIVAGYOK!
Ő, meg elmondta nékem, hogy ki vagyok...
Életem végén, tán hótrészeg leszek,
vagy hullarészeg, egál, ugyanaz,
tintás, becsípett alkoholos, piás.
Bár a kocsma fölé az van írva:
"Sose halunk, meg" - és ez nem vitás.
Szia Apa..
Az öregember a kerekesszékben üldögélt, egy szeretetotthon kertjében. Vasárnap volt a látogatási idő. Ilyenkor szokott megjelenni a lánya. „Látogatás- persze”...A ráncoktól, és a rengeteg piától múmiás benyomást keltő arcon gúnyos vigyor torzult fel. „Ma is jön, majd az ötletével”- gondolta. Amikor betette ide az öreget, nagyon elégedett volt magával. Egy gonddal kevesebb. Eleinte jött is, de aztán elmaradoztak a látogatások. Immár öt éve élt ezen a helyen. Nem lehetett különösebb panasza. Ellátták az igényeit, és rendben tartották a környezetét. És, mint idáig szinte mindenhol, itt is megtalálta a maga kis szórakozását. Erre a gondolatra, a gúnyos vigyor, kéjessé változott az ábrázatán. Egy óriási fa alá tolták ki a gondozók. Tavasz volt, az idő se nem meleg, se nem hideg. A madarak csiviteltek körülötte és mókusok harcoltak lehullott magvakért. Azt lehet mondani, minden ideális volt ahhoz, hogy egy öreg ember jól érezze magát. A család, és annak szeretete, már rég nem hiányzott neki. Pedig, egyszer régen.....
A Skype egyetemes csörgése izgalommal töltötte el a kislányt. Elhajította a Barbie babát, ami szomorú nyekkenéssel törődött bele a sorsába. Az anya kezében volt a mobil, aki széles mosollyal az arcán figyelte kislánya reakcióját.
Én! Én! Én!
Jól, van, de nyugodjál le!– óvatosan adta át a kis kézbe az eszközt- Most nyomd meg a gombot, ahogy mutattam neked.
A kis kezek ügyesen bántak ezzel a technikai csodával. Az anyja, mindig elcsodálkozott mennyire természetesen bánik a gyermek ezekkel a kütyükkel. Ő, még olyan korban nőtt fel, amiből hiányoztak ezek a szerkezetek. Neki felnőtt fejjel kellett megtanulni ezek kezelni. A lányának, ez már a világ legtermészetesebb dolga volt. A kijelző aktivizálódott, és egy Játék képe töltötte be az egészet.
Igen! Hurrá!– lelkendezett a kislány – Ez az, erről beszéltem neked!
A játék félrehúzódott, és mögüle előtűnt az édesapja képe.
Szia kislányom! Örülsz?
Igen. Te vagy a világ legjobb apukája! Annyira szeretlek! Ki tudod nekem bontani? Mutasd meg hogy működik!
Jaj, hagy ne bontsam ki. Majd együtt, ha otthon leszek!
De édesaaapaaa...légysziiii!
Persze, hogy nem tudott ellenállni ennek a könyörgésnek. Keresett egy kést, és ahogy nyiszálta a műanyagot, arra gondolt, milyen nehéz lesz ezt visszacsomagolni. Több ezer kilométerre dolgozott az otthonától, olyan két-háromhavonta tudott hazajutni a családjához. Csak egy repülős bőröndje, és, egy hűtőtáska lehetett a csomagja. Ennyi fért be az autóba, amivel öten, szorongva utaztak, haza, majd vissza melózni. Sikerült kibontani a játékot, és sikerült az éles műanyaggal elvágni a kezét. Felszisszent, és egy szitokszó hagyta el a száját.
Kulva! Kulva!-szajkózta a gyermeke.
Nem szabad kislányom...apa buta volt.
Te nem vagy buta! Te vagy a legjobb apa nekem!
A játék, egy elektromos buborékfúvó volt. Legközelebbi szabadságát úgy időzítette, hogy az egybe essen a lánya születésnapjával. A városban ahol dolgozott, mindenféle mutatványos próbált pár eurót kicsikarni,a járókelőkből kétes értékű produkciójukkal. Az egyik leleményes- talán egyetemista – srác, egy hasonló buborékfúvót tett ki a placcra, és a tömegből a gyerekek boldogan kergették a pillekönnyű csodák tucatjait. Innen csente az ötletet. Először igazi meglepetésnek szánta, de a kislányából csak akkor tudott egy kis kommunikációt kicsikarni, amikor új játékot mutatott neki a skype beszélgetés közben. Ilyenkor hosszú percekig tartott a bemutató, és a leányka utasításait követve játszott az apa. Boldog volt ilyenkor felnőtt, és gyermek egyaránt.
Nézd, itt van ez az üvegcse, ebben van a szappan. Ezt beleöntöm ide...úgy..aztán bekapcsolom, és...Attrakció!!!
A képernyő másik végén, több ezer kilométerre, hangos üdvrivalgás hallatszott. A gyermek szinte önkívületi állapotban tapsikolva mutatta ki tetszését. Háttérben az édesanyja könnyes szemmel mosolygott leánya boldogságán.
Mikor jössz haza édesapa?
Hú, még két hónap. De szülinapodra hazaviszem, megígérem.
Addig mennyit kell aludni?– kérdezte, a leány, és a két kezét mutatta, hogy hány új fogy el az éjszakákat számolva.
Sajnálom, de ahhoz az én kezem, és az anyuci keze is kell, de talán, még a lábujjaink is.
Ah!– szontyolodott el a gyermek- Nem tudnád nekem elküldeni postán? Csak fel kell adnod.
És ennyi. A varázs elmúlt. Az a szorító érzés a torokban, az a rosszkedv, ami a piát kívánja gyógyszerként, előmászott rejtekéből.
Nem, kislányom, várnod kell. Majd ha hazaviszem, játszunk vele együtt.
Jól van, akkormostádadlakanyánakszia.
Az öreg felriadt merengéséből. Homályosan látta az ismerős alakot közeledni a park békés sétányán. „Franc, abba a szemüvegbe, megint elfelejtettem felvenni!”– gondolta. Leánya, már bőven elmúlt negyven.
Szia Apa!- köszöntötte az öreget, és, egy csókot nyomott a homlokára. – Nézd kit hoztam!– mutatott, egy négy év körüli kisfiúra.
Volt egy ősöreg fotója az öregnek, saját magáról, körülbelül ebben a korban lehetett, amikor lefotózták. Mintha ugyanaz a gyermek szerepelne rajta, mint aki előtte állt.
Nézd nagyapa, mit tudok!- kiáltotta a srác, és egy műanyag játékba fújt nagy erővel. Két-három buborék szált boldogan meglovagolva a tavaszi lágy szellőt. A kisfiú felemelt kézzel ünnepelte meg ezt a sikeres bemutatót.
Ügyes vagy kisfiam, de most hagyj magunkra. Játssz egy kicsit itt a fűben.
„Kezdődik”- gondolta az öreg, és a torkában egy réges-régen elfeledett szorítás kezdett kialakulni.
Apa, beszéltem az ügyvéddel. Ha végrendelet útján lesz a miénk a ház, úgy mindenféle illetéket, meg adót kell fizetni. Szinte meg sem érné. De, ha most ajándékozod nekünk, ameddig...- elakadt a szava. Majdnem kimondta...Francba, vigyáznia kell miket mond, már majdnem teljesen megpuhította az öreget- ameddig lehet, akkor csak, egy nevetséges összegbe kerülne nekem. Meg eladhatnám! Tudod Péternek most nem megy jól az üzlet...
És Ba-bla.ba. Az idős ember nem is figyelt, már a szavakra. Nem érdekelték, már a világ anyagi természetű dolgai. Csak a ma érdekelte. Az evés, ivás. Egy jó könyv, meg a nyugalom. Meg persze a kis szórakozása....Hehe. Kéjesen nyalta meg erre a gondolatra a száját.
Várt, még egy kicsit, aztán úgy tett, mint aki elalszik. Ezt a trükköt szokta bevetni, ha, már unja a lánya örökös nyaggatásait. Az nem tehetett mást, szólt a nővérkének, aki betolta az apját az apartmanjába. „Jövőhéten rámenősebb leszek”- fogadkozott a nő magában.
Az öreg a szobájában ült a kerekesszékében. Igazából nem volt rá szüksége, de ebben könnyebben mozgatták ide-oda a személyzet tagjai. Előtte, egy harmincas, kissé vaskos nővérke rendezte a polcokra a tiszta ruhákat, amit az imént hozott a mosodából. Ahogy dolgozott, lehajolt, és asszonyosan burjánzó combjait egészen elképesztő magasságokig mutatta meg a felcsúszó köpenykéje. Az öreg keze elindult, és a ráncos ujjaival, keményen belenyúlt a nő lábai közé. Az, egy kissé megrezzent az érintésre, majd tenyereivel a földre támaszkodva, nagyobb terpeszbe állt, hogy megkönnyítse az öreg dolgát. Bugyiját, még a szobába lépés előtt levette. Undorodott az öreg érintésétől, de arra gondolt, hogy a kocsi, már az övé. Most a ház jön......
A család az család
-evokésön-
Zelk Zoltán: Este jó, este jó ...
Írta: Lény Ede verse
Este jó, este jó,
este mégis jó.
Apa mosdik, apa főz,
együtt lenni jó.
Ég a tűz, a fazék
víznótát fügyül,
bogárkarika forog
a lámpa körül.
A táncuk karikás,
mint a koszorú
meg is hal egy kis bogár,
mégse szomorú.
Lassú tánc, lassú tánc,
táncola plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.
De az ágy meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.
Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is, mint a füst,
mert könnyű vagyok ...
Ki emel, ki emel,
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet ...
Elolvadt a világ,
de a közepén
apa ül, és ott ülök
az ölében én.
(vót vele meló)
Nem az enyém ez sem.
“Az egyik kolléganőmnek két háziállata volt: egy macska és egy patkány. Amikor a patkány megdöglött, a macska depressziós lett, és mindenütt a kis barátját kereste. A kolléganőm úgy döntött, hogy vesz neki egy másik patkányt. Tudod, mit csinált a macska? Megette az új patkányt, és továbbra is a régit kereste.”
Netes Hülyeség megint34
Ahhoz, hogy megszülethessünk szükségünk van:
2 szülő4 nagyszülő8 dédszülő16 ük szülő32 szép nagyszülők64 penta nagyszülők128 nexa-nagyszülők256 hepta nagyszülők512 okta nagyszülők1024 nona nagyszülők2048 deka nagyszülőkA nagyszülők megszólításának földrajzi elterjedése változhat.Az elmúlt 11 generáció alatt 4094 ősre van szükség, és mindez körülbelül 300 évvel a születésünk előtt!Állj meg egy pillanatra és gondolkodj el...Mennyi sors, jellem, élet nyert és vesztett.Hálát és szeretetet kell éreznünk minden ősünk iránt, mert mindegyik bennünk van!(innen átveszem a szót, mert egy kérdés fogalmazódott meg eme bölcselet kapcsán bennem. Persze hálás vagyok, mert itt lehetek. De azért a franc a pofáját annak a tatár dekanagyszülőmnek, aki a szegény dekanagyanyámat megerőszakolta, pedig alig volt tizenhatéves)