Szombati Félperces

"A pályaudvaron egy idős bácsi a feleségét várja.

Azt hiszem a költészetet a legjobban úgy tisztelhetem meg, ha ma nem írok verset. Ez nem önkritika, hanem tény. Ugyanis költő vagyok, és nem érdekel a költészet maga. 

Az Isten leszállt a virágra. Emberi ésszel felfoghatatlan idő telt el azóta, hogy utoljára a földre jött. Persze, Ő ezt nem tudta, nem érzékelte, hiszen az idő, nem létezik, Ő ilyesmit sohasem teremtett. Az időt az emberek találták ki, pusztán azért, mert féltek azoktól a dolgoktól amiket nem irányíthattak, nem rendszerezhettek. Kitalálták tehát az időt, ezáltal megbéklyózták saját létezésüket, álmaikat, vágyaikat, de mindezt boldogan önként tették, a látszólagos biztonság-érzése miatt. Az Isten ebbe nem szólt bele. Amióta az a dolog történt, az a nagy önállósosdi, elengedte gyermekei kezét.” O.K. No problem, ha nektek ez kell, boldoguljatok egyedül”. Persze az ember, ahogy rájött a tudás mekkora felelősséggel jár, rögtön kitalálta a vallást, ezt a se veled, se nélküled dolgot, hogy azért önálló vagyok, de légy itt, és segíts -féle valamit. Nem baj, ezen, már régen túltette magát. Néha persze figyelte fentről az embereket, hol elszörnyedve azok kegyetlenkedésén, hol megkönnyezve azok szívjóságát. Büszke volt magára, az emberek miatt. Szerette őket, mint bármelyik szülő, aki veszekszik a makacs önfejű gyermekével, de titkon büszkeséggel van tele, annak karakánságán, talpraesettségén, bátorságán.

Most emiatt a virág miatt szállt le. Olyan szépre sikerült. Amikor ezt a teremtés dolgot kitalálta, elképzelt fantasztikusabbnál, fantasztikusabb lényeket, amiket később meg is teremtett. Hatalmas hüllőket, óriás fákat, és mindenféle eszement kreaálmányt, válogatás nélkül. Sokat el kellett pusztítania később, amikor rájött, hogy nem minden helyénvaló, ami csak kipattan abból a mindenható agyából. Ekkor jött rá arra is, hogy hagyni kell a dolgokat, hagy döntse el az általa alkotott világ, mi marad meg benne, mi nem. Utoljára akkor szólt bele a természet rendjébe, amikor az embert megteremtette. Meg kell, hogy értsük: végtelenül magányos volt. Megteremtette az embert, játszani, de melléfogott. Annak nem volt elég az a szerep amire szánva lett, ő többet akart. Önállóságot! Hát megkapta, tessék.

Nagyon sokáig haragudott az emberre emiatt. Később magára, aztán mindenre. Amikor jól kiduzzogta magát, letekintett a földre, és újra atyai szemmel nézte a gyermekeit. Látta küzdelmüket a világgal, látta a halált a gyászt, de ugyanakkor elviselhetetlenül féltékeny volt, amikor a boldogságukat látta! Ő is vágyott társra, talán ezért teremtette az embert társas lénnyé, mert a vágyait alkotta meg bennük. Akkor jött rá, hogy mi hiányzik neki: Egy társ, egy vele egyenrangú! Megalkotta a fiát, akit ember szült neki. A fia nem csak társa, barátja lett, hanem az emberek képviselője is. Ő, mivel félig ember volt, jobban megértette azokat a vágyakat, félelmeket, amik ezeket a kis lényeket bántották. Ő lett a kapocs ember, és Isten között. Nem is foglalkozott többet a földdel, az a fia gondja lett. Ő boldog volt, hisz többé, már nem volt magányos.

Nem is hiányzott neki semmi, ezért nagyon nem is voltak tervei, oly régóta már nem is alkotott semmit.

Hanem egyszer, egészen véletlenül letekintett a földre, és észrevett egy hétköznapi csodát, egy virágba borult bokrot! A kis növény teljes bujaságával maga volt az élet, mindaz ami hiányzott az Isteni lénynek. Egyszerűen nem tudott ellenállni, le kellett menni a földre, hogy közelebbről is megszemlélje ezt a csodálatos dolgot.

A levél amire leszállt, szinte meg se rebbent a súlya alatt. A nap csodásan melegítette törékeny szárnyait, a szellő békésen hűsítette testét, egyszerűen minden klappolt, csodásan érezte magát.

Ahogy ott üldögélt a növény levelén, egy templomra lett figyelmes a közelben. Na igen! Ezt nem értette sosem. Miért építettek ezek templomot? Jó, tudta, hogy neki, meg miatta, de, hát az egész föld az ő temploma! Ezek az emberek bezárkóznak súlyos kövek mögé, elbújnak a világ csodáitól! Itt kellene térdelniük ez előtt a virág előtt! Be kellene szívniuk ezt a csodás illatot, gyönyörködni a virágok változatos, elképesztő szépségében. Itt vagyok, ez vagyok én, a virág, a fű, a föld! Ha velem akarnak lenni, miért bújnak el előlem?

Hiába, csak, egy Isten volt, nem érthette az embert.

A templomban véget ért a mise, a hívők sokasága elkezdett kiözönleni a templom súlyos ajtaján. Öregek, fiatalok, gyerekek, özvegyek, házaspárok, mind ünneplőbe öltözve jöttek köszönteni az urat. A templomból kilépve sorra kapcsolták be a mobiljukat, a kimaradt nagyon fontos hívásaikat kellett megnézni. Az asszonyok, elkapták barátnőiket, és gyors információcsere közben rebegték el egymásnak aktuális pletykáikat. Kezeiken csemetéik csüngtek, akik halálra unták magukat a mise alatt.

– Hahó, Itt vagyok!- kiáltott feléjük az Isten, de azok nem hallottak egyebet, mint a szellőt, a levelek susogását, a madarak csivitelését. Illetve ezt sem hallották igazán. A fülük felfogta ezeket a zajokat, de agyukig, már nem jutottak el a csodának eme halk kiáltásai. Fejükben üzleti ügyek, családi problémák, ármányok, és csalárdságok jártak. Ide nem fért be az Isten. Pedig ő mindent megtett, hogy felhívja magára a figyelmet! Gyönyörű szárnyaival integetett, elküldte a nap elől a felhőket, megkérte a madarakat, hogy a legszebb dalukkal csalogassák hozzá az embereket. Hogy jöjjenek, és lássák meg ebben a virágban azt, amiért érdemes élni. Senki sem figyelt rá.

Pontosabban a kis Adél látta meg egyedül. Négyéves szemének, csak most kezdett megnyílni a világ. Abban a korban volt, amikor a csodák, még teljesen hétköznapi dolgok, neki. Ő látta az angyalokat, a virágokat, a madarakat, és meglátta az Istent. Ha bárki más odanéz, ahová ő, igazából, egy pillangót látott volna, egy útszéli gazon, de ennek az ártatlan kislánynak nem voltak előítéletei, elméjét nem béklyózta meg a tudás, az a fals dolog, ami azt mondja, hogy csodák márpedig nincsenek. Egyik kezével édesanyja tenyerét szorongatta, aki a tisztelendő atyával váltott pár szót. Apja a kocsi távirányítójával bajlódott, így egyikük sem vette észre, a kis mutatóujjat, ami egyenesen az Istenre mutatott. Az anyja, egy pillanatra elengedte a kis kezecskét, mert a mondandóját egy gesztikulációval szerette volna nyomatékosítani. Ezt a pillanatnyi szabadságot használta ki a kislány, hogy közelebb jusson az Istenhez.

Az Isten rögtön észrevette a gyermeket. Hát felismert!-gondolta, és végtelen szeretet öntötte el a lelkét. Hát van remény! Látta ahogy a kislány apró lábacskáin, kacsázva elindul felé. Először, csak totyogott, de aztán ahogy megérezte azt a mindent elárasztó végetlen szeretetet amit ez a pillangó sugárzott felé szaladni kezdett.

Az Isten megérezte a gonoszt! Rossz ez a név, mert rögtön jelző is egyben. Nem volt az más, csak az ellentettje mindannak, amit az Isten képviselt. Szükség volt rá, mert a világ, csak úgy tudott stabil maradni, ha egyensúlyban volt. Kellett a fenn, a lenn, a tűz a víz, az Isten, A Sátán is hozzá.

A gonosz, egy kamion képében jött a földre. A sofőrje, már régen nem volt ura a járműnek. Tulajdonképpen semminek nem volt ura, mert az ital átvette azt a helyet a szívében, amit egy asszonynak, gyermeknek, vagy Istennek kellett volna elfoglalni. Markolta eszelősen a kormányt, de a szesztől a szemhéjai nehezekké váltak, és hosszú másodpercekre lecsukódtak.

A kis Adél nem érzékelte a veszélyt. Ő szaladt-szalad, az Isten felé.

Az Isten megrémült! Ez a kis lény az egyetlen aki felismerte! Nem veszhet oda! Azonnal cselekedett. Elrugaszkodott a virágról, és egyenesen a kislány felé repült, pilleszárnyait meghazudtoló gyorsasággal. Abban a pillanatban kapta el Adélt, amikor a kamion szörnyű csattanással péppé zúzta a testét. De sikerült! A karjaiban tartotta a kislányt.

• Szia, te ki vagy?- kérdezte a gyermek.

• A barátod vagyok!

• Nagyon szép pillangó vagy- jelentette ki a kislány, de az Isten nem figyelt. Ő már magasan járt, a kislánnyal a kezében, és örült, hogy sikerült megmenteni ezt az ártatlan lelket. Odalenn többen próbálták visszafogni a fájdalomtól félőrült anyát, aki a kamionhoz akart rohanni. Sikoltása a legborzalmasabb hang volt amit az Isten mérhetetlen hosszú élete során hallott. Ahogy szállt fölfelé a mennybe, megeredtek a könnyei, és nem értette miért sír együtt azzal a földi asszonnyal, hiszen nem történt semmi baj. Adél, már otthon van!

   

Hiába, csak, egy Isten volt, nem érthette az embert.

Nem pontosan ez volt a neve, hiszen a törzsében a napokat nem egészen úgy számolták, mint a világ civilizált részén. Ha nem gond, én mégis így hívom őt a művemben, egyrészt, mert az egyik napról kapta a nevét, jelesül arról amelyiken férfivá lett, hiszen egy kisgyermeknek nincs szüksége névre. Név, csak, egy férfinek kell. Amikor végzett az oroszlánnal, egy szemmel kevesebbje volt, de ez csak növelte a szexepiljét, hiszen annál kívánatosabb volt egy férfi a nők körében, minél több, s látványosabb sérülése volt. Másrészt azért fogom Pénteknek nevezni, mert....na, de erre a műveltebb közönség már rájött, a többiek, pedig olvassanak tovább.

Amikor elindultak halászni a kis csónakjukkal, még nem látszott semmi jele annak az óriási viharnak, ami a nyílt tengeren, szinte a semmiből csapott le rájuk. Tudták, hogy mind odavesznek. Nem féltek, hiszen a férfi legnagyobb kalandja a halál, és a vízbefúlás jó halál. Kilencen vesztek oda. Igazából zavaros volt az egész, csak arra emlékezett Péntek, hogy hangosan énekli a többiekkel a harcosok dalát, amikor egy óriáshullám betakarta őket. Aztán olyan sokáig volt a víz alatt, hogy elvesztette az eszméletét, utolsó gondolata az volt, hogy jó lett volna utódot nemzeni.

Egy kietlen parton tért magához, lábai a tenger vizében voltak, csak felső teste feküdt az aranysárga homokban.

Mindez, immár húsz éve történt.

Nyolc év magány után jelent meg Robinson. Igazából nem tudta hogyan keveredett erre a szigetre, mert nem úgy festett, mint egy hajótörött, inkább úgy mint az az isten, akit egyszer gyerekként látott, amikor elszöktek a barátaival, hogy vadászosdit játszanak. Ekkor keresztezte útját, egy európai vadászcsapatnak, ami olyan húsz főből állhatott, de ez nem biztos, mert Péntek csak az egyet, kettőt, és a többet ismerte. Kettőnél biztosan többen voltak. Elől ment az Isten. Egy bennszülött gyermeknek legalábbis úgy tűnt, mivel magasan, egy elefánt hátán utazott, a többiek, főleg olyan fekete bőrű emberek, mint ő, gyalog követték, és súlyos rongyokba csomagolt terheket vittek a fejükön. Az Isten, fehér bőrű volt, ilyet addig még csak el sem tudott képzelni a kis bennszülött. Az arcát sűrű szakáll takarta, és ami elképzelhetetlen volt a számára, ennek a lénynek a haja aranyból volt. Csakis Isten lehetett. A nevét onnan tudta, hogy valahogy megmaradt benne az a különösen csengő szó, ahogy a szolgái szólították: Sir Robinson. Robinson.

Ám mindez, már oly régen történt, talán igaz sem volt. Most ennyi év magány után mégis megjelent itt a szigeten, ez a fehér bőrű, aranyszakállú ember. Isteni mivoltát semmi sem bizonyítja jobban, minthogy nem öregedett egy nüansznyit sem, hanem pont olyan volt, mint ahogy az Péntek emlékezetében élt.

Sokáig azt hitte, csak a képzelete játszik vele, mert valljuk be, szégyen-nem szégyen egy vadászra, kezdett beleőrülni a magányba. Oly sokat próbálkozott megszökni a szigetről, de minden kísérlete súlyos kudarcba fulladt. Először az áramlatot, ami annak idején megmentette az életét, kellett leküzdenie. Sorra törtek össze a sziget szikláin kezdetleges tutajai. Csupán egyszer sikerült kikerülni ennek a rettenetes erőnek a hatásából, de két hétnyi hajókázás után kifogytak a készletei, a nap felemésztette vizét, és újra kómás álomba szenderült. Ismét ugyanezen a szigeten ébredt, a homokba temetve, körülötte a lélekvesztője roncsaival. Már régen nem próbált megszökni. Túlélni akart. Ment is minden, mert ahogy letett a menekülésről, rájött, hogy a sziget ellátja minden igényét. Ritkák voltak a viharok, a növények bőven teremtek, és a vaddisznók is tapasztalatlanok voltak, nem tudták hogyan kell megmenekülni Péntek, a nagy vadász elől.

Csak a magány kezdte felemészteni az épp elméjét. Talán az utolsó pillanatban jelent meg Robinson a szigeten. Első találkozásuk nem volt éppen a legbarátságosabb. Péntek gyíkokra vadászott, mert megkedvelte ezeknek a fürge lényeknek a húsát, és erős bőrükből jó szíjakat, és erős zsákocskákat tudott készíteni. Már vagy fél órája állt mozdulatlanul, feje fölé emelt lándzsával, mert csak akkor tudta megölni ezeket az okos lényeket, ha ők jöttek oda hozzá, és ehhez az kellett, hogy elhitesse vélük, ő is egy fa, az erdőből. Ekkor jelent meg Robinson. Jöttére szétrebbentek a gyíkok. Annyira felbosszantotta ez Pénteket, hogy nem is gondolva át tettét, a lándzsáját egyenesen az Isten szívébe döfte. Ám a lándzsa akadálytalanul hatolt át a fenséges testen, és állt meg a mögötte elterülő nádasban.

• Ezt ne csináld többet!- mondta mély hangján az Isten.

• Elriasztottad a gyíkjaimat!- magyarázta tettét amaz, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy gyík miatt megölünk egy embert.

• Amúgy sem sikerült volna, öreg vagy te már a gyíkokhoz.

• Péntek nem öreg! Péntek jó vadász.

• Persze, persze- az Isten intett a kis fekete férfinek- gyere szedjünk kókuszt, megerjesszük- kacsintott pajkosan az öreg vadászra.

Péntek nem ellenkezett. A gyíkok úgy megrémültek ennek a sárga hajú idegennek a közeledtére, hogy egy pár napig biztosan nem veszik be a fa trükköt. Elindult Robinsonnal, és arra gondolt, végül is, nem rossz egy kicsit elbódulni a kókusz megerjedt levétől. Hát így kezdődött. Ezután mindenhova együtt mentek. Robinson igazából semmit nem csinált, csak beszélt, de ez elég volt ahhoz, hogy Péntek ne őrüljön meg. És ha úgy vesszük, mintha valamilyen varázslatot is alkalmazott volna, mert könnyebben ejtette el az állatokat, ha együtt voltak. Az estéket hosszú beszélgetések zárták, ahol főleg Péntek mesélt a gyerekkoráról, a vadászatáról. Arról, amikor férfi lett, és az oroszlánról, amit egy szál lándzsával a kezében cserkészett be, és ölt meg. Büszkén mutatta hiányzó szemét, és látta, hogy az Isten milyen irigykedve figyeli azt.

Több mint tíz év telt el így. Péntek nagyon megöregedett, már nehezére esett a járás, és érezte, hogy kínozza a köszvény. Több foga kihullott, már nem volt vonzó számára a hús, csak halat evett, meg puha banánt. Olyasmit amit az ínyével is képes volt megrágni. Robinson ezzel ellentétben semmit nem öregedett, igaz nem is csinált semmit. Nem vadászott, vagy halászott. Ha az orkán megtépázta kalyibájukat Pénteknek egyedül kellett azt megjavítani. De hallgatta a történeteket. És ez nagyon jólesett a kis bennszülöttnek. És az sem zavarta, hogy gyakran ismétli a sztorikat. Hiába ennyi év alatt kezdett kifogyni a történetekből. Egy szép napon a parton gyűjtött kagylókat. Ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor egyedül bóklászott. Nem tudta hova tűnik néha az Isten. De aznap reggel nem volt a kunyhóban. Nem aggódott, máskor is előfordult, már, hogy napokra eltűnt. Mindig visszajött, most sem lesz ez másként.

Ahogy szedegette a kagylókat, a tengerre tekintett, és a láthatáron valami furcsát látott: Egy óriási árbocos hajó tűnt fel a horizonton. Először azt hitte, hogy csak a gyengülő szeme tréfálja meg, de ahogy telt az idő, a hajó csak nem akart eltűnni, sőt egyre nagyobb lett. Ő ott állt, mint egy szobor, csak figyelt. Látta ahogy az óriás szerkezet a parttól nem messze lehorganyoz, és egy kisebb csónakot engednek róla a vízbe. Több ember szállt be a lélekvesztőbe. (nem egy, nem kettő)

Amikor partot értek, a kis embert még mindig abban a merev pózban találták. „Még több Isten” -gondolta.

Ahogy kiszálltak ezek a büdös szőrös teremtmények, csörögtek, csattogtak a fém ruháik, kardjaik miatt. A kis ember csak állt és néma maradt. Azok beszéltek hozzá, de egy szavukat sem értette. Robinsonnal ellentétben ezek nem ismerték az emberek nyelvét. A Péntek remélte, hogy nem a társáért jöttek, nem szerette volna, ha megint egyedül marad. Elhatározta, hogy mindent megtesz, hogy elűzze ezeket az ismeretleneket a szigetről. Robinsonnak nem is kell tudni a dologról. Nézte ahogy ezek a dölyfös nagyképű idegenek, úgy járnak kelnek a szigetén, mintha az az övék volna. Nem! Ő ezt nem engedi! Elűzi ezeket az idegeneket a földjéről. Nem engedi, hogy megfosszák egyetlen társától. Lassan marokra fogta lándzsáját, ami mindig a hátára volt szíjazva bárhová ment. Fejében felidézte amit apjától tanult a harcról. Ember ellen, még sohasem küzdött, leszámítva azt az esetet, amikor Robinzonra támadt, de ő Isten volt, úgyhogy az nem is számított. Ősei veszedelmes harci kiáltása hagyta el a torkát, lándzsáját magasra emelte, és a betolakodókra rontott.

A holland halászok, nem tartottak a vén bennszülöttől. Tudták, hogy ezekkel könnyű szót érteni. Mindenféle csillogó vacakért értékes elefántcsontot, és gyöngyöket szerezhettek tőlük. De ez az öreg, már jóformán halott volt. Inkább megkeresik a többit, mert a törzsfőnököt kell megnyerni maguknak. Már készülődtek, hogy bevessék magukat a sűrűbe, amikor a kis ember rájuk rontott. Először nem értették mi történik, annyira groteszk volt a jelenet. Ez az alig ötvenkilós pacák egy szál lándzsával rohan feléjük. Rohan? Sántikál! Hisz alig bírt vánszorogni. Nem foglalkoztak vele, mint egy rossz kutyát egyetlen lövéssel leterítették.

Félnapi bolyongás után rájöttek, hogy ennek a szigetnek nincs több lakója, egyedül élt az öreg itt. Ráakadtak a kunyhójára is, ahol a kialvóban lévő tűzhelyből, még olykor szikrákat élesztett a kósza szellő. Benn az épületben megtalálták a múmiát. Holland lehetett a szerencsétlen, láthatóan lándzsa ütötte át a szívét. Szőke haja, és szakálla, még mindig díszítette teljesen összeaszott fejét. Évtizedek óta halott lehetett.

Nem Pincsi volt az igazi neve, de mindenki így hívta a falu kínai árusát. Nagyon ügyes üzletember lehetett, mert óriási forgalmat bonyolított le a gagyi áruk piacán, mindig hatalmas pénzkötegekkel járt, valahogy nem bízott a bankokban. Egy magyar nőt vett feleségül, és gyermekük is született, egy szép családi házban laktak. Ezt a szép családi házat ment kifesteni a festő, egy ügyes, de csóri szakember. Már majdnem készen volt, amikor látta, hogy nem lesz elég a festék, szólt is Pincsinek, hogy baj lesz az anyaggal. Neki nem volt erre ideje, ezért megkérte a szakit, hogy ugorjon, már el a boltba, majd hozzáteszik az elszámoláshoz a többlet költséget.

Az élet kiszámíthatatlan. Ki gondolt arra, hogy nem lesz elég az anyag? Miért pont a festő ment beszerezni a festéket? Hogyhogy aznap a festő fia is elkísérte az apját a Tescóba? Ki tudja ki mozgatja ezeket a semmitmondó, mégis fontos szálakat a háttérben? Talán sose tudjuk ezt meg, mindenesetre, a Tescóból kifelé jövet a kisinas, nyígni kezdett az apjának, hogy vegyen neki egy képregényújságot, a nagy üzlet újságos, és lottózó részlegében. Az atya, hajlott a dologra, és, ha már ott volt, hozzácsapott egy sorsjegyet is.

Húszmillió forintot nyert vele.

Később Pincsi, csak ennyit fűzött a dologhoz:

• Flanc, és a házam se festette ki ingye'..

Hogy mi lett a festő sorsa, azt nem tudom, de nem is fontos, valószínű elköltötte a pénz, vett házat kocsit, ki tudja? A lényeg az, hogy a hősünk, hallotta a szerencsés mester történetét. Igazán nagy számba ment, ismerni olyat akit ekkora szerencse ért. Gondolta tesz egy próbát, mert igen csak ráférne a szerencse. Abban az időben élt, amikor annyi lehetőséget kapott az ország a javulásra, a fejlődésre, de valahogy minden kicsúszott az emberek kezei közül, és bármilyen reményteljes intézkedést hoztak, csak rontottak vele a helyzeten. Ilyen volt a Svájci-kölcsön....

Megvette tehát a sorsjegyet, a legdrágábbat az utó pénzén. Ahogy hazafelé utazott a buszon, érezte, hogy szerencséje lesz. Sosem hitt a megérzésekben, a jóslatokban, most mégis a zsigereiben is tudta, hogy ez a kis papírdarab megváltoztatja az egész életét. Hazaért, és alig várta, hogy leülhessen az íróasztalához. A sorsjegykaparást ugyanis nem lehetett akárhogy elvégezni, annak megvolt a megfelelő ceremóniája. A házba belépve megcsókolta állapotos feleségét, de nem szólt a jegyről, mivel tudta, hogy nagy veszekedés várna rá, ha a neje megtudná mennyi pénzt elvert ilyen marhaságra. A dolgozószobába sietett és magára zárta az ajtót. Leült a székbe, a pénztárcájából előhalászta azt a kétszázforintost, aminek a közepe ezer éve kiesett. Ez volt a kabala- kaparója. Tenyerével elsimogatta a papírdarabot, aztán bal kezével leszorította, a jobbjában pedig, már akcióra készen várakozott a kétszázas. Ekkor, már harmadik hónapja nem tudták fizetni a számláikat.

Kicsit várt még a kaparással, mert tudta, addig amíg az a különleges réteg takarja az eredményt reménykedhet. Nem siette el a dolgot. Volt ideje, mivel a munkáját elveszítette, jóformán egész nap nem csinált semmit. Le is tette a fémdarabot, és hátradőlt a székben. Szeme a napi sajtóra tévedt. Nem járatott lapot, csak reklámújságok voltak. Jobb híján azt olvasgatta unalmában, vagy a WC-n. Az egyik ingyenes hirdetőújságban egy álláshirdetésre lett figyelmes: külföldi építkezésre keresnek szakembereket, és segédmunkásokat. Annyira izgalomba jött a hirdetés hatására, hogy teljesen megfeledkezett a sorsjegyről. Azonnal a telefonja után nyúlt, és tárcsázta a megadott telefonszámot...

Haldoklott. Nincs ezen mit szépíteni, ezt jól tudta ő is, meg a népes családja is, akik mind körülötte forogtak. Nem volt gyászos hangulat a házban, bár mindenki tudta, hogy az öregnek nem sok van hátra, de tudták, hogy jó élete volt, szerették, tisztelték őt, de megértették, hogy eljött az ideje. Ő sem bánkódott. Gyenge szemeivel büszkén nézett a gyermekeire, a gyermekei-gyermekeire, és a legkisebbre, az alig totyogó kis négy éves dédunokájára. Közel harmincan voltak a takaros családi házban, vagy annak udvarán. Grillezéshez készülődtek. Mindenki itt akart lenni, hogy együtt legyen a szeretett családfővel, mikor elmegy. Szerették, és tisztelték őt, azért amilyen példamutató életet élt, és azért amilyen emberré nevelte őket.

A halál, már egy ideje az ágy szélénél állt. Az öreg látta egyedül, de csak nézték egymást, egyikük sem szólalt meg. Mindketten arra vártak, hogy egyedül maradjanak. Halandó ember nem láthatta őt, de az öreg, már a két világ határán lebegett, neki láthatóvá vált az élet eme gyászos napszámosa, hallani sem halhatta más. Mégis megvárták, hogy mindenki más kimenjen a szobából, mert egy beszélgetés várt rájuk, ami a kívülállónak úgy tűnhet, mintha egy haldokló beszélne félre, és egyikük sem szerette volna, ha félbeszakítják őket.

Mikor magukra maradtak az öreg szólalt meg először:

• Hát eljöttél értem!

• Hát el- a Halál szerette ezeket a beszélgetéseket. Azokat utálta amikor könyörögtek neki, hogy még élni akarnak, de ez az ember láthatóan beletörődött a sorsába.

• Készen állok, indulhatunk.

De nem mozdult egyikük sem, csak nézték egymást mereven.

• Jó életed volt, szerencsés ember vagy.

• Igen tudom, de megdolgoztam érte. Sok baj, és szerencsétlenség ért, de sohasem adtam fel. Minden amit elértem, csak magamnak köszönhetem.

• Nos bárki más mondaná ezt nekem, könnyedén megcáfolnám. Jönnék, a sorssal, az Istennel, de neked igazad van, te valóban a magad szerencséjének a kovácsa voltál. Tudod nekem te voltál az emberem.

• Embered? Ezt hogyan értsem?

• Az öröklét velejárója, hogy egy idő után unalmas lesz, így mindenféle játékokkal szoktuk elütni az időt. Kiválasztunk embereket, és fogadásokat kötünk rá. – a halál leült a haldokló lábához- Nekem te voltál az emberem, én rád fogadtam!

• Hát...ezt nem gondoltam...de miben fogadtál?

• Hogy mikor adod fel. Igazából, már vagy hatvan éve öngyilkosnak kellett volna lenned, de te mindig valahogy túlélted a saját halálodat...

• Ezt végképp nem értem- az öreg nehezen vette a levegőt, a Halál egy kicsit tekert az oxigénpalack szabályozóján, amivel könnyebbé tette a lélegzést.

• Tudod, arra fogadtunk, hogy mikor adod fel, de odaát nincsenek fairplay szabályok, ott azért ezzel-azzal belenyúlkáltunk a sorsodba, hogy a magunk malma felé hajtsuk a vizet...Emlékszel a deviza-kölcsönre?

• Igen, majdnem mindenemet elvesztettem miatta. Abban az időben sokan lettek öngyilkosok, miatta.

• Neked is ezt kellett volna tenned. Igazából az egész miattad volt, hogy feladd. Én mentettelek meg a sorsjeggyel, mert én arra fogadtam, hogy húzod még egy ideig.

• Emlékszem a sorsjegy- az öreg a szemével a fiókra nézett, ahol egy több mint ötven éve lezárt boríték volt.

• Miért nem kapartad le sohasem?

• Nem sokon múlott, de akkor megláttam azt az álláshirdetést és ez kihúzott a szarból. Hé!-kapott észhez az- azt mondod ez a szar, csak miattam volt?

• Igen, csak a fogadás miatt.

• De egy egész ország beleroppant, rengetegen vesztették el házukat, autójukat, s lettek földönfutók, öngyilkosok.

• Nem értheted ezt. Majd meglátod, ahová megyünk, ott ezek a dolgok nem számítanak. Ez a földi lét, csak álom, egy kis kitérő az igazi élet előtt. Semmi jelentősége.

• De arra jó, hogy jól szórakozzatok rajtunk- a harag valami új erőt adott a haldoklónak- hát mik vagytok ti?

• A Halál vagyok, és a barátod. Mindig segítettelek.

• Csak azért, hogy el ne veszítsd a fogadást!

• Hát...nem mindegy az indok? Mindig melletted álltam....amikor a vírus miatt nem tudtál külföldre menni, amikor...

• Mi? Azt is csak emiatt a hülyeség miatt csináltátok? Az egész világ belerokkant!

• Nem értheted, ennek semmi jelentősége. Ez a világ, csak átmeneti állapot, csak ideiglenes az egész. De nemsokára minden világos lesz neked.

• És mi volt a fogadás tétje?

• Egy alma.

• Mi? – az öreg majdnem belehalt a megdöbbenésbe. (fekete humor)

• Nem lényeges, egy alma, egy semmiség, nem a díj a lényeg, hanem maga a fogadás.

• Akkor az egész életemet, a szerencsémet, ezt a boldog családot, csak annak köszönhetem, mert ti unatkoztatok?

• Hülyén hangzik, de végül is igen. Először arra ment ki a játék mikor nyírod ki magad, később arra változott, hogy mikor kaparod le azt a francos sorsjegyet..Mindig új, és újabb kellemetlenségeket szabadítottunk rád, pontosabban a többiek, hogy elkeseredésedben ne maradjon más reményed, csak az a vacak papírdarab, de én mindig nyújtottam neked, valami egérutat amivel megúszhattál minden bajt. Szűken ez az életed, egy fogadás.

A haldokló kitekintett az ablakon. Odakinn gyerekek szaladgáltak majdnem meztelenül. Hangosan kacagtak, mert valamelyik felnőtt a vízzel locsolta őket. Pár nő a legkisebb dédunokát becézgette, a legidősebb fia a grillsütőt próbálta begyújtani. Láthatóan jól érezték magukat, de ő tudta, hogy miatta van itt mindenki. Mindenki hiánytalanul, mert szeretik. Annyira szeretik, hogy azt akarják, hogy amikor meghal, ezt a boldogságot vigye magával, nem a fájdalmat, a sírást, vagy a veszteséget.

Nem! Az nem lehet, hogy mindez, csak egy buta fogadás miatt alakult így. Ennek semmi értelme. Ránézett a halálra, aki le nem vette szemét az éjjeliszekrényről.

• Sosem érdekelt mi lehet a sorsjegy eredménye?

• De igen! Ám úgy gondoltam, amíg nincs lekaparva addig reményt ad nekem. Először semmit nem jelentett, csal elfelejtkeztem róla, aztán ahogy egyik megpróbáltatás a másik után ért az adott nekem erőt, hogy túlvészeljek mindent. A kabalám lett.

• Nos, nemsokára meghalsz! Kaparjuk le....

Az öreg észre vett valamit a halálon. Nem tudta mit rejt a sorsjegy! Ez a lény mindent megadna a titokért amit az a kis papírfecni rejt. Hohó kis barátom, most megfogtalak!

• Nem! A boríték felbontatlan marad!

• Ne viccelj- a sötét lény talpra ugrott- ha akarom elveszem erővel!

• Hehehe- nevetett elhaló hangon az öreg- ha megtehetnéd, akkor nem vesztegetnéd az idődet ezzel a szócsépléssel. Nincs hatalmad az akaratom ellenére cselekedni. Magaddal vihetsz, de nem kényszeríthetsz olyanra, amit nem akarok megtenni.

• Figyelj- próbált barátságosabb hangot megütni a halál- nem voltam őszinte. Legvégül arra fogadtam, hogy halálod előtt lekaparod azt. Tedd meg nekem ezt a szívességet, elvégre ezt a boldog családot, a házat mindent nekem köszönhetsz.

• Neked!- talán az utolsó erejét használta el a haldokló, hogy kiadja haragját- Neked? Francokat! Csak játszottatok velem! Elhiszem, hogy nektek ez a földi lét, semmiség, de nekem minden! Gyűlöllek amit velem tettél! Soha nem kapod meg amit akarsz. Indulhatunk!

• Figyelj, hidd el ez nemsokára úgysem lesz fontos neked. Bízz bennem, már régen magammal kellett volna vinnem téged, de látod meghagytam az életed. Én veled vagyok hidd el!

• Nem, te sosem voltál mellettem. De van egy ajánlatom! Vagy én, vagy a sorsjegy!

• Mi? Ez lehetetlen, ezt nem tehetem meg.

• Azt mondtad régen el kellett volna vinned, de emiatt a hülye fogadás miatt hagytál még szerencsétlenkedni a földön. Ha ez igaz most is megteheted. Tied a sorsjegy, de akkor hagysz még élni. Szép családom van, boldog vagyok velük.

A halál elcsendesedett. Nem volt őszinte az emberrel. Hogyan is mondhatta volna el neki, mennyi mindent feltett erre a fogadásra, talán ésszel fel sem tudta volna fogni. Az egész univerzum létezése függött attól, hogy nyerjen. Lehajtotta a fejét, és döntést hozott.

• Rendben ember, kapsz még időt, nem is keveset. Add át a sorsjegyet!

Kinn a kertben mindenki elnémult, amikor az öreg kicsoszogott közéjük. Még a legkisebb gyermekek sem mozdultak, csak nézték a szeretett Dédit, aki valami új erőre kapott. Odacsoszogott a grillhez, belenézett:

• Így meg fog égni fiam!

A halál mohón kapott a sorsjegy után. Már messze járt az emberek által észlelhető világ határain jócskán túl. Várak rá, semmi kommunikáció nem folyt köztük, az ő szintjükön nem is volt rá szükség. Mindenhatóak mégse voltak, igaz bármit megtehettek a földdel, a földi emberekkel, de ebbe a kis sorsjegybe, még ők sem voltak képesek belelátni. A halál elővette a borítékot, és felnyitotta, de mivel nem volt ebben gyakorlata elbénázta a dolgot, a belsejéből a sorsjegy kihullott, és a súlytalanságban ott lebegett ezek között a hatalmas lények között. A sorsjegy, ami már vagy harminc éve le volt kaparva....