Szombati Félperces

• Segítsek?- kérdezte félve az illető. Amióta ide került, a legjobb esetben is elutasítást kapott, de inkább nézték levegőnek, súlytalannak.

• Nem, nem- merítette meg a szedőkanalat a sósavban a másik- szeretek magam bíbelődni vele- felelte, majd a savat a saját lábára öntötte, aminek hatására olyan fájdalomcunami öntötte el, hogy majdnem elájult. Persze erre nem volt lehetősége, nem menekülhetett a boldog önkívületbe, fájdalmának minden pillanatát át kellett élnie. Artikulátlanul ordított, kezével jobb híján a földet verte. Később derékszíjával a combját szorította el, mert észrevette, hogy az némileg segít. Már háromszáz éve minden nap reggel nyolc órakor elvégezte magán ezt a procedúrát, és a következő....kb.....nagyjából az örökkévalóságig fogja ezt tenni magával.

   

De a pokol, már, csak ilyen...

Az illető tíz évvel ezelőtt került ide. Tulajdonképpen, semmi ok nem volt arra, hogy ne a mennyországba jusson, viszont arra sem, hogy igen. Olyan semmilyen életet élt. Ezért amikor meghalt, megkérdezték, hogy hova szeretne kerülni? Ő, csak szokásához híven megvonta a vállait, mint oly sokszor az élete során, amikor döntenie kellett, és azt felelte- „Nekem mindegy...”

Szent Péter aznap rossz passzban volt. Ezek az újak, nem tiszteltek se Istent, se szentet! Aznap volt egy női csapata, akik, egy félresikerült lánybúcsú áldozatai voltak. Ahogy befelé vonultak a mennyország kapuján, le- „CSÁ”-zták az öreget, meg „Puszika, csinálhatunk selfit?”– kérdezték. Abszolút nem fogták fel mennyire szerencsések, hogy ide kerültek. Szent Péter nem tehetett semmit, muszáj volt beengednie őket, mert olyan fiatalok voltak, hogy nem volt, még idejük komolyabb bűnöket elkövetni. Azért a bajsza alatt elmormogott volna valami szitkot, ha ez a helyzetéből adódóan nem lett volna eleve lehetetlen.

Most meg itt van ez a szerencsétlen, és a vállát huzigálja! „Akkor kis barátom, ezt megszívtad!”- gondolta magában- „Ha neked mindegy, akkor nekem is”- és egy kézlegyintéssel a pokolba juttatta hősünket.

Már egy hete ült a váróteremben, beszívva annak kénköves levegőjét, amikor végre erőt vett magán, és odasomfordált a portához. A portás nem helyi alkalmazott volt, hanem, egy halott lélek, akinek az volt a „pokla”, hogy itt fogadja a különböző elkárhozott lelkeket az idők végezetéig. Mit ne mondjak, elég kemény büntetés volt ez, de talán nem kellett volna életében annyit lopni, és rabolni.

• Elnézést, de itt vagyok egy hete, és még nem szólítottak.

• Sorszáma van?

• Sorszám?- értetlenkedett amaz.

• Persze! Ott az automata, húzzon, egy számot, és majd akkor szólítjuk.

Az illető odanézett ahová a portás mutatott, és valóban észrevette a pirosra mázolt masinát. Biztos volt benne, hogy idáig ez nem volt ott. Persze szóvá nem tette, helyette odaoldalgott, és megnyomta a megfelelő gombot.

„Papír Elfogyott”- villogott a masina kijelzőjén.

• Elnézést, de kifogyott a papír!

• Már megint?- háborodott fel a töpörödött ember a nagy tányérsapkában- legutóbb is ez volt, ezer évvel ezelőtt. Riadóztatom a GyKE-t, a Gyors-reagálású Karbantartó Elitalakulatot. Mellékesen megsúgom magának, hogy legutóbb száz évig tartott, mire kijöttek.

• Száz év?- képedt el az illető- Mit csináljak én addig?

• Menjen be és nézzen szét!

• Azt lehet? Nem kell hozzá sorszám?

• Persze, hogy nem! Szétnézni szabadon lehetséges, sorszám, csak a személyes pokolhoz, az életfogytig tartó kárhozathoz kell.

   

Emberünknek nem kellett kétszer mondani, élt a lehetőséggel, mert már nagyon unta itt magát. Ez tíz évvel ezelőtt történt. Azóta járta a pokol feneketlen bugyrát. Azóta próbált kezdeni magával valamit, de mindenki túl elfoglalt volt a saját kis büntijével, így rá már nem maradt idejük.

Pedig ő mindent megpróbált. Ha látta, hogy egy bogrács alatt, amiben emberek fövögettek kezdett pislogni a tűz, már ugrott is, hogy fát hozzon, de az emberek a fazékból kimásztak, és megelőzték.

Vagy, ha kezdett fogyni a sav, valamelyikük edényéből, mire hozott volna, már meg is előzte azt a szenvedő alany. De, hát ez is a büntetéshez tartozott, hogy mindenki köteles gondoskodni a maga szenvedéséről.

Egyszer, kipróbált egy kínzóeszközt is, csak a változatosság kedvéért, de semmit nem érzett. Ezek, csak azokra voltak hatással, akik büntetésül kapták azokat.

Este, amikor abbamaradt a szenvedés, akkor összegyűltek egy kis beszélgetésre, eszmecserére az elkárhozottak. Ilyenkor próbált bekapcsolódni hozzászólni a témához, de sohasem sikerült neki. Itt ugyanis éjszakára megáll az „élet”, és van pár szabad órája a léleknek a reggeli újrakezdésig. Ilyenkor kedélyes beszélgetéseket folytatnak, de mindig a kárhozatról. Persze, hogy arról, hiszen ez tölti ki itt mindenkinek a napját.

• Jaj, ma nagyon hegyesek voltak a kötőtűk- panaszkodott Oracsekek, aki pederaszta kukkolóként tengette szaros életét, és emiatt büntetésként, ezeket a szelíd nagymama eszközöket kellett napközben a szemeibe szurkálni- Ma egyszer sikerült olyan szerencsétlenül szúrnom, hogy megsértettem az agyamat. Azóta nem emlékszem miért csinálom ezt.

• Ne aggódjon Orikám- kedélyeskedett a szomszédja, egy politikus. Neki nem volt különösebb bűne, de mint politikus azonnal a pokolra került, mert azok között majdnem mindenki sáros valamiben, így automatikusan ide vezénylik őket mondván, inkább szenvedjen egy-két ártatlan, minthogy egy bűnös is megússza a büntetését- Majd holnap arra járok a hereszorítómban, és emlékeztetem.

   

Az illető ott ténfergett körülöttük. Próbált ő is hozzászólni a témához, ám mivel neki nem volt semmilyen büntetése, érdemben semmi mondanivalója nem lehetett. Persze meghallgatták amit mond, de legjobb esetben is, csak valami semmitmondó legyintéssel reagáltak, majd folytatták az eszmecserét, mintha ez a közbeszólás meg sem történt volna. Ilyenkor az illető, még ott álldogált egy ideig, de érezte mennyire ciki ez az egész. Viszont rögtön elmenni égő lett volna, ezért inkább álldogált, néha bólogatott, mintegy reagálva a mások beszélgetéseire. Úgy tett, mintha ő is részese lenne annak. Persze egy idő után, már nem lehetett színlelni ezt. Amikor, meg Tóth százados, a szadista kiképzőtiszt, a vita hevében úgy helyezkedett, hogy a bikányi hátával teljesen kizárta az illetőt a beszélgetésből, csendesen elsomfordált.

Nem maradt észrevétlen a távozása. Egy pedofil pap nézte a szeme sarkából, ahogy ez a szerencsétlen nyomorult elhúzódik oldalt.

• Még mindig nem tudja?- kérdezte a papot Oracsekek.

• Nem hiszem. Azért mázli, hogy nem az ő büntetését kaptuk! Nekünk legalább éjszakára van egy kis laza.- válaszolta az, közben továbbköszörülte a kést, amivel majd másnap szép szabályos szeleteket nyes le az estére mindig újranövő bűnös testrészéből...

   

-evokésön-

Zelk Zoltán: Este jó, este jó ...

Írta: Lény Ede verse

Este jó, este jó,
este mégis jó.
Apa mosdik, apa főz,
együtt lenni jó.

Ég a tűz, a fazék
víznótát fügyül,
bogárkarika forog
a lámpa körül.

A táncuk karikás,
mint a koszorú
meg is hal egy kis bogár,
mégse szomorú.

Lassú tánc, lassú tánc,
táncola plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.

De az ágy meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.

Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is, mint a füst,
mert könnyű vagyok ...

Ki emel, ki emel,
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet ...

Elolvadt a világ,
de a közepén
apa ül, és ott ülök
az ölében én.

(vót vele meló)

“Az egyik kolléganőmnek két háziállata volt: egy macska és egy patkány. Amikor a patkány megdöglött, a macska depressziós lett, és mindenütt a kis barátját kereste. A kolléganőm úgy döntött, hogy vesz neki egy másik patkányt. Tudod, mit csinált a macska? Megette az új patkányt, és továbbra is a régit kereste.”

Péter és Pál, tudjuk nyárban...ugye ismerősek Arany János sorai? Nos ebben a történetben, Péter, és Pál testvérek, egészen pontosan ikertestvérek voltak. Talán tőlük különbözőbb jellemvonásokkal felruházott embert, még nem hordott a hátán a föld. Péter, kötelességtudó, családszerető, amolyan nyárspolgárféle ember volt, két gyerekkel, szerető feleséggel, anyóssal, és egy takaros házzal, a belvárosban. Nem volt különösen gazdag, de ami igénye volt arra futotta, gyermekei nagy eséllyel diplomások lesznek majd, és a nyugdíjbiztosítása szerint, öreg napjaira is meglesz az anyagi biztonsága.

Pál ezzel ellentétben semmit nem tudott felmutatni, amit egy rendes életcéllal ellátott polgártól elvárt a társadalom. Iskoláit nagyon kínlódva, gyakran, csak a testvére segítségével járta ki, és amikor az általánost befejezte, nem is tanult tovább. Alkalmi munkákból élt, amelyek gyakran törvénytelenek voltak. Többször ült börtönben, kábítószer terjesztésért, kisebb lopásokért, igazi kisstílű bűnöző lett belőle.

Péter, és Pál nem szerette egymást. Igazából utoljára tizennyolc éves korukban találkoztak, amikor az édesanyjuk által szervezett születésnap botrányba fulladt, mivel Pál kissé beivott, és ráhajtott Péter menyasszonyára. Igazából ez volt az egyetlen alkalom, amikor Péter kiállt magáért, és egy jól irányzott ökölcsapással a padlóra küldte testvérét, aki ezáltal elvesztette az eszméletét, viszont kapott, egy életre szóló sebet a homlokára, Péter eljegyzési kísérőgyűrűjétől. Azóta nem beszéltek egymással, és azóta hiányzik az egyik kis gyémánt a gyűrűből.

• Várj, segítek- mondta Péternek a felesége (a lány aki miatt oly régen összeverekedtek), és gyakorlott mozdulatokkal kötötte meg férje nyakkendőjét.- Biztos ne menjek veled?

• Nem, én is, csak anya miatt megyek. Megvárom a végét, és jövök is vissza.

• De, mégis, csak a testvéred volt...

• Ne kezd megint! Ez az én dolgom.

Amikor kiderült, hogy egy részeg prosti a tűsarkúja segítségével halálra rugdosta a testvérét, Péter nem gyászt, hanem megkönnyebbülést érzett. Nem sokat gondolt, Pálra, de minden ünnepségen, összejövetelen ott volt benne a félsz, hogy az megjelenik, magával hozza a feszültséget, ezért Péter sohasem tudta igazán elengedni magát, így lassan el is maradoztak a családi összejövetelek. A temetésre is, csak az édesanyja miatt ment el. Megértette, az asszonyt, az ő anyai szíve nem tehetett különbséget a fiai között.

Mikor elkészült, megcsókolta a feleségét, a gyermekei, már az autóban várták. Útközben kiteszi őket az iskolában.

• Apa, Pál bácsi a mennyben megy?- a kisebbik lánya volt mindig a cserfesebb.

• Ehhem- morogta, az orra alatt, túl kicsi volt, még a gyermeke, hogy megértse, ezt a dolgot. Mert az biztos, hogy Pál nem a mennybe kerül, gondoskodott róla. Nem volt nehéz elintézni, csak megfelelő helyeken megfelelő pénzösszegeket kellett letenni, és egy aláírás itt, egy tollvonás ott, máris megpecsételődött a testvére sorsa. Pál a pokolra kerül! Nem tudta mikor jön el az ő ideje, de biztos volt a mennybemenetelen, és nem akarta az örökkévalóságig a testvére képét látni. Tudta jól hogy mennek ott a dolgok...a család szent, meg ilyen marhaságok. Hát nem! Elég neki a földi pokol a testvére miatt.

Kitette a lányokat, azok kéz a kézben mentek az iskola felé. Hosszan nézett utánuk, ilyenkor büszkeség öntötte el a szívét. Nagyon sok békát le kellett nyelnie, kompromisszumot, kompromisszummal kötött, de megérte: biztonságos, boldog életet él. Kiszámítható a jövője, és ez így a jó. Most az egyetlen tényező is kiiktatódott, ami bizonytalanságot okozott, jól felállított életegyenletében.

Kocsival az út fél óráig tartott a temetőhöz. Előbb ért oda, mint a ceremónia kezdete, mert az anyja megkérte, hogy beszéljen az arkangyallal, hogy ha lehet ne a legdurvább helyre vigyék a testvére lelkét. Nem szívesen, de megígérte. Az rendben van, hogy pokolra juttatta Pált, de nem akart neki rosszat, bőven elég volt a távolság. Ha, már ott van, neki aztán édesmindegy mi lesz vele, majd intéz neki, valami kellemesebb állást azzal a borítékkal, ami kövéren lapult a zakója zsebében. Egyáltalán nem ütközött meg a korrupció ilyetén megnyilvánulásán, sőt örült is neki, mert így, ha pénzzel is, de befolyásolhatta a sorsát.

A temető kapuja kovácsoltvasból volt, és elég rozoga állapotban. Ezt jó lesz megjegyezni, mivel a cége az építőiparban tevékenykedett, talán egy kis üzlet is összejön ma....

Az apró asszony a gyász színébe öltözött. Szűk élénksárga ruhája alig takart valamit, nőies testéből. Ahogy megtörten fia elé sietett, a mellei kihívóan ugráltak a léptei ütemére, ás miniszoknyája alig takarta a harisnyakötője szélét, ami a hagyományos gyászviselethez nélkülözhetetlen neccharisnyát tartotta. Magassarkú bőrcsizmái a térde felé értek. Nem volt világos hogyan alakult ki ez a gyászöltözet, de emberemlékezet óta ilyet hordtak szeretteik elvesztésekor a megtört nők. Egyes kutatások a huszadik századi Celeb-özvegyekig vezették vissza ezt a hagyományt, de mivel nem volt döntőfontosságú tényező a történelemben, pénzelvonás miatt hamvába holt, ez a kutatás.

• Gizella nem jött el?

• Nem, megtiltottam neki, tudod, hogy milyen nehezen viseli a terhességet, nem szeretném, ha valami baja történne. Egy temetés nem való, egy várandós nőnek.

• Megértem- az anyja sikertelenül próbálta lejjebb húzni a mindig fel-felcsúszó szoknyát- elhoztad a pénzt?

• Persze, megyek beszélek az angyallal.

• Legyen jó helye, megértetted! Nem érdekel mit gondolsz róla, ő a testvéred.

• Rendben anya, nyugi, nem lesz gond.

Péter otthagyta anyját a nyitott koporsónál, amiben testvére, az ő kiköpött hasonmása feküdt. Nem vesztegette az időt nézelődéssel, egyenesen az angyalhoz sietett.

• Hozsanna!-köszöntötte a szentséget.

• Hozsanna néked is- az angyal esetlenül nézett ki behúzott szárnyakkal, de, csak így fért el a szűk ravatalozóban. – a testvéred lelkét, még nem szabadítottuk ki, gondoltuk megvárunk vele.

• Jaj, igazán nem kellett volna- szabadkozott Péter. Igazából fütyült az egészre, ő, csak megvesztegeti az angyalt, elkaparják a testvérét, és, már itt sincs.- Van, már döntés arról, hova kerül?

• Nincs!-dörögte a mennyei hang- De nagyon rossz életet élt, ahogy az meg vagyon írva, így eleve elrendeltetett a sorsa. A pokol kénes bugyraiban fog szenvedni, az idők végezetéig- mondandóját egy szellő megidézéssel fejezte be, mert szerette a közhelyeket, és ez elég látványosra sikeredett mindig...elalvó gyertyák, meg ilyesmi.

• Nos, pont ez ügyben kerestem meg szentségedet. Szeretnék esedezni a testvéremért, ha lehet, valami portási állást, esetleg, közmunkás ha lehetne, ami nem jár felelősséggel, és nem szenvedne sokat...

• Mivel tudod alátámasztani az érveidet?

• Szeretném ezzel a borítékkal támogatni az önök intézményét.- vette elő a zsebéből az előre odakészített vastag pénzköteget. Az angyal mohón kapott utána, és a szégyenkezés legkisebb jele nélkül gyorsan átszámolta. Megelégedéssel tette el a pénzt.

• Kinyilatkoztatás következik, és lélekfelszabadítás!- Dörögte hatalmas hangján, ami a temetési szertartás kezdetét jelentette. Az össze vissza bóklászó gyásznép bevonult a ravatalozó elé. Nem kevés pénzbe került ez a sok ember, de az anyja szíve megszakadt volna, ha a fia temetésén nincs tömeg. Évekig erről ment volna a pletyka a Zserbóban, ahová a barátnőivel szokott járni kávézni, és fiatal fiúkra vadászni.

Az angyal kimászott a koporsó elé, a halott fejéhez, hogy a lelket, amit majd magával visz, kiszabadítsa a test börtönéből. Végre volt elég hely, és szárnyait hatalmasra tátotta, lenyűgöző fenséges látványt nyújtott, és a hatás kedvéért a glóriáján is fényesített egy kicsit.

• Gyarló emberi lélek, ki bűnben fogantál, és bűnben.....- kezdte a hagyományos éneket, de szeme sarkából mozgolódásra lett figyelmes. Egy apró alak, közeledett felé, egy igazi bürokrata, mellényben, és kézelőben, meg valami szódásüveg szemüvegben.

• Elnézést angyalom, elnézést- tolakodott előre a koporsóhoz.

• Mit merészelsz szolga?!- dörögte az angyal, mert nem szerette, ha megszakítják, amikor szerepel.

• Angyalom, egy tévedést szeretnék tisztázni, egy kis semmiség, öt perc az egész.

• Nem várhat ez a temetés végéig?

• Nagyon, nem! Nagyon nem jó uram! Meg fogja látni, hogy ez nem várhat.- a kis ember élvezte a helyzetet. Olyan jelentéktelen volt, senki sem figyelt fel rá, a munkahelyén, az életben sehol. Ha kimaradt betegség miatt, és betelefonált, rendszerint azt sem tudták, hogy ott dolgozik. Most viszont mindenki ráfigyelt. Ez volt élete csúcspontja. - Kérem, itt ugye Pál fekszik, Péter öccse. Na kérem, a sorskönyvében benne van, hogy Pál züllött életet fog élni, stimmt, rossz iskola, stimmt, börtön, stimmt, verekedés a testvérrel, stimmt!

• Ha minden stimmt, akkor mit fontoskodik maga itt?

• Angyalom! Mert nem minden stimmt! Nézze a verekedést! Ide van írva, hogy Pál verekedés közben felsérti a testvére arcát, ami maradandó nyomot hagy. Ide van írva, tessék- nyomta a vastag könyvet a kis ember a hatalmas szárnyas lény orra alá.

• És ezzel mit akarsz mondani?

• Nézze, az arcát a halottnak! Ott a sebhely! Ez itten nem Pál, hanem Péter!

Péter érezte, hogy megfordul vele a világ. Hallott történeteket róla, hogy a sorsba, az eleve elrendeltetésbe olykor hiba csúszik, de ezt csak ócska pletykának gondolta, az nem lehet, hogy az Úr tévedjen.

• Lehetetlen ember!- az angyal kezdett valóban dühös lenni. Szeretett volna túl lenni a mai napon. Eleve utált a pokolra menni, az a sok kín, meg szenvedés, amúgy meg, holnaptól kivette az évi rendes szabadságát, és ő nem vágyott másra, mint kis angyalhölgyeket hajkurászni, a mennyország titkos zugaiban.

• Nem, nem nagyuram, nézze- és a könyvet mutogatta- Pálon van a sebhely, és Péter a halott.

• De, én vagyok Péter, és élek!-kiáltotta a megrettent testvér.

• Nem! - a kis ember hajthatatlan volt- kutakodtam, egy kicsit. Amikor megszülettek, az édesanyjuk, a nagykönyvnek megfelelően a Péter, és Pál nevet adta önöknek. Péter az első, Pál a másodszülött. Nos aznap a kórházban, ez a járvány-dolog miatt teljes káosz volt. Emlékeznek ugye, az a nagy átverés. Na szóval nem tudtak figyelni mindenkire, és annyi képzelt beteg jelentkezett, hogy kénytelenek voltak önkénteseket alkalmazni. Így kerülhetett a kórházba Kupidó. A kis mocsok, a mai napig azt az egy munkanapját emlegetjük. Sok borsot tört az orrunk alá, mint ahogy a példa is mutatja. Amikor a rábízott gyermekeket az inkubátor felé tolta, kihasználva, hogy a liftben egyedül maradt, kicserélte, a gyerekek karszalagját. Igazából Péter Pál, és Pál Péter.

• Biztos ez?- komorodott el az angyal. Utálta ha a dolgok nem az előre megírt medrükben folynak.

• Persze, itt a könyv, ott a sebhely, és ha ez nem elég, itt egy beismerő levél Kupidó elitéltől.

• Hm, ez perdöntő...

• De Angyalom!- kiáltotta Péter- ez nonszensz! Nézzék meg a Curriculum Vitaémat, én éltem tisztességben, én voltam eminens, nekem vannak gyermekeim, feleségem! Az itt- mutatott halott testvérére- egész életében csak a bajt kereste. Ne mán.

• Van e érved, magad mellett?– az angyallal viszonylag egyszerű volt zöld ágra vergődni. Ám Péter, már odaadta a borítékot, és több pénz nem volt nála. Talán eladhatná az egyik kocsit, vagy kivehetné a nyugdíjalapot...

• Kérem adjon pár napot, hozok érveket...

• Azt nem lehet- az angyalnak, csak az angyallányok, és a nyaralás járt az eszében- most vagy soha!

• Kérem...anyám...- Péter teljesen összeomlott- A gyerekeim, a feleségem! Anyám, segíts!

De az anyja csak ült szótlanul. Hogyan segíthetne a fiának? Pénze lett volna, de ez olyan döntés , amit képtelen volt meghozni. Hogyan dönthetne életről és halálról fiai között? Lehajtotta fejét, ezáltal még mélyebb belátást biztosított a dekoltázsába, aminek a kis bürokrata örült a legjobban, és csöndesen sírdogálni kezdett.

Péter kiutat keresett, fejében kavarogtak a gondolatok, de semmi értelmes nem jutott az eszébe. Érezte, hogy közeleg a vég. Kétségbeesésében térdre rogyott, és az angyalnak könyörgött, minden méltóságát levetve. Az, érzelmek nélkül figyelte az emberi lényt. Érvek híján egyértelmű volt mit kell tennie. Péter (vagy Pál?) feje fölé emelte a kezét, és elkezdte a szertartást. A térdeplő zokogó férfi testéből halk sóhajtással szakadt ki a lélek. Na, mínusz 21 gramm. A test elvágódott, élettelenül. A lélek, már nem sírt, nem könyörgött, őrá, már egy teljesen más fizikai, és érzelmi szabályok vonatkoztak, mint akkor amikor a test része volt. Az angyal elindult, és a lélek követte. Itt nem volt helye ellenkezésnek, az ellen semmilyen földi, vagy világi erő nem léphetett fel.

„Portás, vagy közmunkás....”-gondolta a lélek, hiszen az érvei az angyalnál, már rá vonatkoztak.

A koporsóban ezzel egy időben életre kelt a másik testvér. Mindent tudott, mert bár halott volt a teste, de a lelke nem hagyta el a tudatát. Kikászálódott a koporsóból, az anyja szorosan magához ölelte, és ezúttal az sem érdekelte, hogy a gyászruhája illetlenül magasra csúszott, ezáltal egy kis csipkét mutatva az alsóneműjéből, a kis perverz aktakukacnak.

Hosszú percekig álltak így, mikor az anyja megszólalt:

• Most mihez kezdesz fiam?

• Késő van, mennem kell a lányokért az iskolába.....

Köztünk vannak!