Szombati Félperces

Novella
Edeke•  2021. augusztus 12. 18:56

Találkozás

Az űrhajó, elképzelhetetlenül hosszú, és hihetetlenül rövid ideje volt úton. Ezt nehéz elmagyarázni, még nehezebb megérteni, egy olyan lénynek, akinek az idő létező dolog. Az idegeneknek az idő nem jelentett semmit, ők állandóan voltak.

-(meleg-kék-meleg)- éreztette az egyik, amelyiknek piros kiütései voltak.

-(fontos-szép)- lepődött meg a másik, hiszen azt hitte, hogy ez majd másabb lesz. De elfogadta olyannak, amilyennek, és felfedte a kilétüket.

Ez emberi számítás szerint két hónapja történt. Az emberek azt észlelték, hogy a semmiből, hirtelen, egy idegen űrhajó jelenik meg a Hold mellett. Persze azonnal ráirányítottak minden fegyvert, amit csak elő tudtak kaparni. Hirtelen megszűnt minden viszály a földön, az összes ország beleadta a fegyverarzenálba amit csak tudott.

Azóta stagnált a helyzet. Hiába próbáltak kontaktusba kerülni az idegenekkel, semmi válasz nem történt. Jobb híján méregették, vizsgálgatták azt.


-(piros-humor)- Adta ki az utasítást Zord, a Főtrutyi.

-(gyors)- tisztelgett a beosztottja, aki szintén ő volt, csak a testének a másik vége. Ők (Ő) eonokkal ezelőtt döntöttek úgy, hogy két különálló személyiségként folytatják a létezést.

Mindenesetre elindították az üdvözlést. Persze, ezek a lények nem érthették az embereket. Az időről fogalmuk sem volt, nekik minden állandóként létezett. Ezért történhetett meg, hogy az emberi nyelv vizsgálatakor, egy ősrégi mintát (huszadik századi. a szerz) alkalmaztak. Mivel érzésekkel, és benyomásokkal kommunikáltak, teljesen ismeretlen volt nekik, ez a „beszéd” nevű valami. A mintából, érzékelték mely szavak (?) azok amelyek pozitívak, és ezeket kezdték sugározni a bolygó felé. Tulajdonképpen véletlenül indították ilyen hamar az adást. Könnyen előfordulhatott volna az is, hogy évezredek telnek el a kapcsolatfelvételig.

Az űrhajó habtestéből, egy lecsöppenés indult el, és egyenesen, az első földi hajót vette célba. Amikor a vízszerű anyag, eltalálta annak páncéltestét, kihasználva a fém rezonanciáját hangot keltett, és a vákuum törvényeit meghazudtolva, bezengett mindet a szó amit sugárzott:

SZERETET!-Aztán még egy csepp- BECSÜLETESSÉG!

Ezután, mint valami űrbéli locsolókanna, ebben a hideg sivár kertben, elkezdte ontani magából a cseppjeit, és ahogy azok szilárd felülettel ütköztek az emberi fülekkel észlelhető szavakká változtak: HIT! BIZALOM! ERKÖLCS! LELKIISMERET!


A földi hadiflottánál nagy kapkodásba kezdtek. Természetesen az elejétől kezdve rögzítették az egészet. A Fő-FŐ-Parancsnok tanácstalan volt.

– Mi akar ez lenni?

Körülötte mindenki a vállát huzigálta. Senki sem ismerte ezeknek a szavaknak a jelentését. Már régen kitörlődtek a szótárakból.

Most nagy szaladgálásba kezdtek. Komputerekbe táplálták az adatokat, azok meg, csak ugyanazokat a szavakat szajkózták vissza, amit kérdeztek tőlük a gazdáik. Soha senkiben sem merült fel, hogy valaha is magyarázatot kell adni ezekhez a kifejezésekhez. Amikor, meg végleg elfelejtődtek, fel sem merültek, mint kérdések.

A Földön mindent az érdek, a kapzsiság, a számítás irányított. Pozíciók rokonságtól, megvesztegetéstől függtek. Házasság nem volt más, mint egy ügyvédi formanyomtatvány. A gyerek közjószág, az élet kiszámítható lett. Viszont most fel lett adva a lecke. Mit akarnak ezek?


-(szépséges-féltés)- vonta meg a vállát az idegen. Ők megpróbálták. Ha ezek a lények ilyen bunkók, hogy köszönni se tudnak, akkor továbbállnak. Van, még más faj a világegyetemben, akiknek átadhatják azt a mérhetetlen tudást amivel rendelkeztek. Ezek, meg kapják be a huncut-nyúlványunkat!

Az űrhajó visszaszivattyúzta a szócseppeket, amelyek szépen beleolvadtak annak a testébe, így újra egy, és egész lett. Felkészültek az útra.

Ekkor a földi Harci-Saslik -Csillagpor-rombolóból, egy atomrakéta lövellt ki, egyenesen az idegenek zseléhajójába. Óriási robbanás rázta meg a zselét. Micsoda érzelemkisülés volt ez!

(végre!)– gondolta Zord- (ezt nevezem üdvözlésnek)

Edeke•  2021. augusztus 7. 19:49

Angyal

  • Nézd anya, angyal!- mutatott a kislány, egy alakra, aki a híd korlátján állt.

  • Jól van kislányom, majd később..- válaszolta az anyja, oda sem figyelve gyermekre, mert éppen egy fontos pletykába bonyolódott a barátnőjével, akivel az imént futott össze a forgalmas belváros egyik sarkán.

A kislány nem bánta, hogy az anyja nem figyel rá. Ő az angyalt nézte. „Milyen szép vagy!”- gondolta. Persze ez, csak a gyermeki szemnek volt egyértelmű. Egy átlagos felnőtt, ha az angyalra nézett, csak, egy kiégett középkorú nőt látott. Csapzott haja, a szél játéka volt, arcán, már megjelentek az öregedés ráncai. Ruházata, a konfekció osztály kínálatát dicsérte. Némán állt a híd pillérjén, mintegy tíz méter magasan az úttest fölött, és vagy ötven méterre az alant húzódó folyótól. A kislány gyönyörködve merült el ennek a lénynek a szépségében.

Aztán észrevette egy járókelő is. Hangos sikoltással adta a tudtára, hogy mit lát. Az emberek csöndes rosszallással tekingettek a hangoskodóra, de amikor tekintetükkel követték annak görcsösen előremeredő mutatóujját, akkor megdöbbenve konstatálták, hogy itt öngyilkosság esete fog fennforogni.

Többen rögtön a mobiljuk után kaptak. Nem a mentőket, vagy a rendőrséget hívták. A Tik Tokra, vagy a Youtubra csináltak videót, remélve, hogy akkor is sikerül majd a felvétel, ha a mélybe ugrik a nő. Persze akadt olyan is aki a segélyvonalat hívta. Hangos szirénázások közepette meg is jelent egy kék autó, aztán még egy, és még egy. Végül a tűzoltók is befutottak, bár azt senki sem tudta, hogy miért...

Amikor, ezek a nagyon fontos szervek átvették az uralmat az utca ezen szakasza felett, rögtön kordonokat emeltek, és hangosbemondókon keresztül mindenféle utasításokat kiabáltak a bámészkodó tömeg fülébe. Egy ballonkabátos, láthatóan nagyon tekintélyes személy indult el magányosan a híd felé, ahol a nő valószínűleg öngyilkosságra készült. Egy kihangosító berendezés volt a kezében.

  • Hölgyem! Én Kistót Kristóf vagyok, rendőrségi pszichológus. Segíteni jöttem!

A nő most először mozdult meg. Fejét a hang irányába fordította, és csöndesen figyelte a férfit. Az folytatta a hangoskodást:

  • Kérem! Azért vagyok itt, hogy együtt találjunk megoldást a problémájára! Engedje meg, hogy segítsek önnek!

„Probléma?” – gondolta a nő- „ Milyen probléma? Haza készülök végre!”

Persze az angyalok szavát, csak nagyon kevesek képesek megérteni. Kistót Kristóf nem tartozott ezek közé. Viszont a kislány, aki először észrevette az angyalt tisztán, és világosan értett minden szót. A rendőr-pszichológus folytatta a protokollt:

  • Hölgyem, kérem jöjjön le onnan, szeretném önt meghallgatni, mert, csak úgy tudok segíteni!

Az angyal megmozdult. Ez a vékony párkányon elég merész attrakciónak bizonyult. A tömeg alant felhördült. Többen eltakarták a szemüket, hiszen biztosak voltak abban, hogy elveszíti az egyensúlyát, és a mélybe zuhan. De az angyal biztosan állt a talpán, és teljes figyelmét a lent kiabáló apró alakra fordította.

  • Nincs szükségem segítségre. Lejárt az időm, haza megyek!- suttogta maga elé.

  • Nem hallom asszonyom, kérem beszéljen hangosabban!

  • Azt mondja, hogy hazamegy!- kiáltotta a kislány, de az ő vékony hangját elnyomta a tömeg, és az utca zaja.

  • Most mennem kell.- suttogta az angyal, és elrugaszkodott a pillérről.


A kislány boldogan látta, ahogy az angyal kiterjeszti gyönyörű szárnyait, és ahogy fenségesen meglengeti azokat egyre feljebb és feljebb kerül az égbe. A feje körül hirtelen megjelent a glória, aztán valami megfoghatatlan muzsika csendült fel a légből. Ennyire gyönyörűségeset ez a gyermek, még csak elképzelni sem tudott ezidáig.

Persze ezt csak ő látta így. Lent a tömeg, annyit észlelt az egészből, hogy egy kiégett negyvenes spiné leugrott a hídról, és aszott teste hangos csattanással csapódott a betonba...

Edeke•  2021. augusztus 5. 17:49

A Villanyszerelő

A polgármester feszülten dobolt az ujjával az asztalon. „Micsoda blamázs! Itt a miniszter, meg az egész sajtó!” Idegesen tekintett az órájára, de nem tehetett semmit, minden a villanyszerelőn múlott.

A szaki, derékig belebújt az elektromos szekrénybe. Körülötte most mindenki segéddé változott. A legfontosabb az volt, hogy időre működőképes legyen a berendezés.

  • Oldalvágót!- adta ki a parancsot a mester. Az egyik férfi, egy kombinált fogót csúsztatott a kezébe. A villanyszerelő nem tudott odanézni, mivel szinte beszorult a szűk helyre. Hátranyújtott kezében amikor megérezte a szerszámot, mintegy negyvenéves szakmai tapasztalata megsúgta neki, hogy mit kapott! – Barom! Mondtam, hogy oldalvágót!

Az emberek mögötte idegesen néztek össze: fogalmuk sem volt melyik eszközre gondolhat a mester. Nem akartak hibázni, mert a hátukban érezték a polgármester tekintetét. Itt fejek fognak hullani, ha kudarcot vallanak! Az a vén marha- csak így becézték a város első emberét a háta mögött a beosztottai- ide cígatta a minisztert, meg az újságírókat! Ha itt most ez becsődöl, holnap az egész ország, de lehet a világ fog rajtuk nevetni.

Az őrmesternek volt a legtöbb esze. Gyorsan kigooglizta mi az az oldalvágó. Azonnal felmarkolta megfelelő szerszámot, és a villanyszerelő hátranyújtott kezébe csúsztatta.

  • Végre! Komolyan mondom, ilyen tehetetlen bagázst még nem láttam!- morogta bele dühét az, az elosztó fenekébe.

  • Mennyi ideig tart még?- hallatszott a hangszóróból a polgármester hangja, aki egy golyóbiztos üvegfal mögül nézte az eseményeket.

  • Hah! Mi vagyok én, jós? Láthatja, hogy csinálom! Kész lesz, amikor kész lesz!

  • Jól van, nem is azért...csak...csak kérem siessen...

Láthatóan egyedül a mestert nem hatotta meg a társaságában lévő magas rangú emberek tekintélye. Ő magasról tett az ilyen dolgokra! Biztos szakmai tudással, és mintegy negyvenéves szakmai tapasztalattal rendelkezett. Nem érdekelte a politika, a könnyű pénz. Megszokta, hogy megdolgozik mindenért. Persze ahhoz is hozzá volt szokva, hogy mindenhol elismerték a tudását, és annak kijáró tisztelettel bántak vele.

Az elosztószekrényből a munka zajai szűrődtek ki. Mögötte pisszenni sem mertek egyébként, nehogy megzavarják a koncentrálásban. Tudták, hogy nagyon sok múlik azon, hogy időben megjavítsa a szerkezetet.

Néha odapillantottak az üvegfalon túlra, a polgármesterre. Ő becsukott szemmel fohászkodott valamelyik istenhez, hogy segítse meg most őket. Mögötte, elkezdtek gyülekezni a díszvendégek. Újságírók, riporterek, meg persze a nagy ember, „A” miniszter. Egy bájos hölggyel érkezett, aki nem a felesége volt. „A vén kéjenc!”-gondolta a polgármester- „Ezért kellett neki a nyaralóm!” Ám ez sem számított, most az volt a fontos, hogy kijavítsák ezt a kis gikszert. Indulni akart a legközelebbi választáson, és tudta, hogy egy ilyen fiaskó kerékbe törheti az álmait. Hátrapillantott, és a szűk ajtón beözönlő embereket figyelte. Rajta kívül mindenki fesztelenül viselkedett a teremben. Honnan is sejtették volna, hogy min megy éppen keresztül?.

Megint a mestert figyelte. Háta mögött az emberei úgy ugráltak mint a kisinasok. „Sok ingyenélő! Ha most felsülünk mindet kirúgom!”-fogadkozott.


  • Kész van! – állt fel végre a mester. A háta mögött hangos tapsvihar, és éljenzés tört ki. A polgármester megkönnyebbülve, szinte leájult a székére. – Gratulálok Mester!- hallatszott a hangszóróból a nagy ember felszabadult hangja- Ön méltán rászolgált a hírnevére!

Az, csak közömbösen pakolgatta vissza a szerszámos táskába a szerszámokat.

  • Kérem hagyja, majd az embereim elpakolnak!- mondta, majd hátrapillantott a vendégeire- Készen vannak?- igenlő bólogatások- Akkor.......- a másodperc mutatónak, csak párat kellett ugrani még- egy pillanat...ééés.... Itt az idő, kezdjük!

Az egyik embere elvette a mestertől a koffert, a másik térdre ereszkedve a földön heverő szerszámokat szedegette.

A harmadik, visszatette a bilincset a villanyszerelő csuklójára, és lágyan beültette a villamosszékbe.....

Edeke•  2021. június 28. 09:39

a megértett zseni

Zenei Nobel díj nem létezett idáig, ezt speciálisan miatta hozták létre. Ebből adódóan, sem előtte, de a tervek szerint utána sem fog ilyet kapni soha senki, hiszen ilyen kaliberű művész, nem várható a következő ezer évben.

Az átadó a megszokott formában zajlott, annyi kivétellel, hogy az élő televíziós közvetítést, a föld lakosságának a hatvan százaléka nézte. Nagyobb nézettsége volt, mint bárminek annak előtte.

Utána a fogadáson miniszterelnökök, királyok, hírességek tolongtak egy kézfogásért.

Ő, persze állta a sarat végig. Nem esett ki a szerepéből, hiszen azt egész életében gyakorolta. Annyira hozzánőtt ez a személyiség, hogy szinte, már el is felejtette ki is ő valójában.

Igazából el is felejtette.

Évekkel ezelőtt álmodott róla utoljára. Akkoriban hatalmas harcokat vívott a lelkiismeretével, de a sikerrel járó népszerűség, a pénz, hamar begyógyította lelki sebét. Aztán egyszerre, csak az lett aki. A híres zeneszerző, aki a zene révén a föld lakosságát megszólította. Aki miatt ellenségek békültek ki. Olyan népszerű volt, hogy Észak-Koreától, a legeldugottabb afrikai államig bárhova elmehetett, és mindenhol szívesen látták.

Az Ő közbenjárására nyitott több diktatúra. Először a művészetet fogadták be, aztán lassan bekúszott az a valami, amit szabadság néven ismernek az emberek, de igazából az a szeretet, a béke volt.

Sokan vallásos imádatot éreztek iránta. Ő ezt rendre elutasította, de azért nem annyira nagyon...élvezte ezt is. Talán, még pár év és elfogadja ezt a szerepet is. Miért ne? Megérdemli!


Az ünnepségen lefutották a kötelező köröket a hírességek, és neki egy kis lazát engedett a program. Felment a szobájába – mit szoba, lakosztály-, hogy megpihenjen kissé. Nem szokott hozzá az alkoholhoz, most mégis legurított pár pezsgőt, mert mindenki vele akart koccintani. Érezte, szédül a feje. Leült egy hatalmas fotelba, és majdnem elnyomta az álom. „Nem! Most nem aludhat el. Még várják lent.”- gondolta. Felállt, hogy kinyújtózza szeméből a fáradtságot, és a szemben lévő faragott szekrény üvegében meglátta saját magát.

Ötven alatt volt még, és a rendszeres sportolásnak köszönhetően, jól nézett ki. Haja fekete (festék), arca ránctalan(krém, plasztika), fogsora tökéletes (implantátum). Elégedett volt a látvánnyal.

Tett egy lépést az ajtó felé, de megingott, a fotel háttámlájába kellett megkapaszkodnia.

„Ez így nem lesz jó”- mit lehet ilyenkor tenni?

„Megvan! Kiszellőztetem a fejem, járok egyet! „


Június volt, és így este tíz után, már kellemessé enyhült, a nappali hőség. Zakóját levette, és, csak úgy ingujjban kisurrant egy hátsó kijáraton. Bár az emberek elég jól ismerték az arcát, hiszen reklámok, videoklipek, riportok ezreiben ott szerepelt, mégsem tartott attól, hogy felismerik.

Először is, élőben mindenki, egy kicsit másképpen fest, mint a kamera által, másodszor, meg úgysem hinné el senki, aki látja, hogy ő az személyesen. Mindenesetre, egy baseball sapkát feltett a feje búbjára, de csupán ennyi volt az „álcája”

Valahol az agya mélyén kellemes bizsergés öntötte el, erre a kis csínytevésre gondolva. Hogy le fogja ezért tolni a testőre! A menedzseréről nem is beszélve.... Heh, a pióca. Mióta is él belőle? Olyan népszerű, hogy szinte semmi dolga nincs vele egy menedzsernek. Bármit megkap amit, csak akar, hiszen mindenki őt akarja.


Ilyen gondolatok cikáztak a fejében, ahogy nyakába vette a várost. Szeretett magáról elmélkedni. Ilyenkor teljesen elvarázsolódott. Észre sem vette, hogy önkéntelenül is a folyó felé vette az irányt.

Útközben ismerős dallamot sodort felé a meleg szellő. Egy utcazenész próbálta visszaadni a zsenijét.

És akkor meghallotta!

Azt a hajlítást! A szíve elszorult, hirtelen elöntötték az érzelmek! „Nem, ez nem lehet”

Megszaporázta lépteit, szinte, már szaladt a hang irányába. Egy sarkon befordulva, belebotlott a vén cigányba, aki veleszületett tehetségénél fogva mesterien játszott kopott hangszerén. És megint ott volt! Az a kis eltérés, amit már több évtizede nem hallott. „Honnan veszi ez?”

Hirtelen rossz kedve lett. Eszébe jutott a gyerekkora. A testvére! A két zseni, ahogy mindenki hívta őket.

Már egész fiatalon kitűnt az ikrek zenei tehetsége. Fej-fej mellett haladtak, és sikert sikerre arattak. Egészen serdülő korukig a rivalizálás leghalványabb jele nélkül élték meg a karrierjük újabb, és újabb fokát. Egészen az első lányig.

Már nem is emlékezett a nevére, csak arra, hogy vörös volt, és szeplős, nagy mellekkel. Mindketten beleszerettek. Persze az, csak játszott velük, élvezte a figyelmet, amit ez a két jóképű, már akkor híres tinédzser szentel neki.

Ekkor történt először, hogy a testvére egyedül alkotott valamit. Persze, hogy a lánynak írt egy dalt. Fájt neki ez az árulás! Úgy döntött ő is ír egyet. Egy sokkal jobbat, mint a bátyja!

Elővette minden tehetségét, és szinte maguktól jöttek elő a hangjegyek. Rendkívül elégedett volt magával. És minden oka megvolt rá: Mesterművet alkotott!

Alig várta, hogy megmutassa azt a lánynak, de talán még jobban, azt várta, amikor a bátyja, aki a háta mögött elárulta, összeomoljon a féltékenységtől.

Gitárját a hóna alá csapva indult meg a szobájából, és lábujjhegyen, hogy a testvére meg ne sejtse, lopakodott végig a folyosón.

Amikor a bátyja ajtaja előtt haladt el, zongorajátékra lett figyelmes. Ugyan az a melódia hangzott fel, amit ő is kitalált. Hát persze, hiszen ikrek voltak. Egy volt a gondolatuk, az életük, a tehetségük. Persze, hogy a szerelemről is ugyanaz jutott az eszükbe.

Hallgatta a zongorát, és a lelkében valami elementáris féltékenység kezdett életre kelni. Első blikkre ugyanaz a mű volt, mint amit ő írt a lánynak, de mégis, egy fél hang eltéréssel teljesen más értelmet kapott a zene. Megtelt szenvedéllyel, pulzálással. Szinte tapintható volt a vágyakozás, az ösztön. Az övé, csak egyszerű mestermű volt, de ez.....ez valami ősi, vad kiáltás. Ez nem tanulható, nem utánozható. Ez a ZENE!

Teljesen összetört. Érezte lába alól kicsúszik a padló. A falak összenyomják, a plafon rászakad. Ordítani szeretett volna, törni zúzni. Tudta, hogy ezután, már mindig, csak a második lesz.

Szemében az őrület szikrája csillant meg.

Házuk, egy középkori kúria volt, és ahogy illik, a folyosót igazi fáklyák világították meg. Keze önkéntelenül mozdult, és emelte ki az egyiket a tartójából. Tudta, hogy a szoba ajtaja mögött, perzsa szőnyeg van, az ablakon függönyök, és régiség számba menő fa bútorok. Csak egy másodpercre nyitotta ki az ajtót, amíg bedobta a fáklyát.


Másnap az újságok tele voltak a tragédiával. Az egész család odaveszett a tűzben, csak a legkisebb fiúnak sikerült kimenekülnie. Egy gitár, és egy kotta volt a kezében. Egy szerelmes dal....ami világhírűvé tette.


Most az ő dalát hallotta ennek a vén cigánynak a hegedűjéből, de a bátyja felfogásában.

  • Hol hallotta maga ezt?

  • Sehol, tiszteletem, ezt én újítottam bele. Jobb nem?



El innen! Tovább! Nem nézte merre megy. Sapkáját még jobban a fejébe húzta. A város, már nem volt a barátja. Egy szórakozóhely mellett ment el, ahonnét kihallatszott a zene. Az ő dala ment, hiszen most minden vele volt tele. A Nobel díjassal! Persze ő most ezt nem fogta fel. Provokációnak vélte. Rendesen játszották, ő mégis a testvére hajlításait, hallotta. A kirakatban nem ő nézett vissza magára, hanem a testvére. Igen! Ez Ő! Senki sem tudta, de a szeme egy árnyalattal eltért az övétől!

„Mit akarsz tőlem!!!???” -ordította. Néhány járókelő kikerülte a vélhetően zavart férfit.

A villamos, csengője, egy telefon hangja, de, még egy autó dallamkürtje is, mind az öccse dalát játszotta.

Erősen rászorította a kezeit a fülére, hogy végre megszabaduljon ettől a csodálatos, mégis annyira gyűlölt melódiától. Már nem sétált, már rohant. Rohant a múltja, a lelkiismerete, de legfőképp saját maga elől.

Hirtelen azt vette észre, hogy a híd korlátján áll. Alatta elképesztő mélységben hömpölygött a lusta folyó. Többen észrevették, és felismerték. Kamerák tucatjai vették fel, ahogy a mélybe veti magát.


Julianna a gyerekét gyászolta. Nem, nem halt meg, csak elvette tőle a férje. Megtehette, hiszen gazdag ügyvéd volt, ő pedig az asszisztense. Persze, hogy nem tudott ellenállni a jóképű charme-os férfi udvarlásának. Aztán teltek a hetek, randi, randi után jött, még egyszer-csak, teherbe nem esett. Felvetette az abortusz lehetőségét, de a férfi erről hallani sem akart. Elvette a lányt.

Aztán megszületett a baba, és a férfiből egy szörnyeteg lett. Semmibe vette az asszonyt, fűvel-fával megcsalta. Megalázta szegénysége miatt. Egyedül a gyerek tartotta benne a lelket. Mindent kibírt egészen addig, amíg az első pofon el nem csattant. Aztán az első orrtörés.

Nem, ezt, már nem tűrheti. Orvosi látlelettel adta be a válókeresetet. De ugye tudjuk, hogy a törvény, nem az igazság oldalán áll. Egy évnyi pereskedés után olyan csupasz hátsóval lépett ki a házasságból, mint ahogy annak idején belépett. Ráadásul az a szemét férje, még a gyermekét is elvette tőle. Pedig sohasem törődött a fiával. Ahogy elszakította azt az anyjától, rögtön bennlakásos iskolába íratta.

A nő úgy érezte a szíve szakad meg. Még próbált harcolni, de ennek az lett a vége, hogy a volt férje feljelentette zaklatásért, és távolságtartást kért ellene. Persze a gyerekéhez sem közelíthetett. Ez az őrületbe kergette az asszonyt. Kétségbeesésében az öngyilkosságba menekült. Röptében, ahogy leugrott a hídról, szinte csodálkozva állapította meg, hogy egy férfi is zuhan a víz felé.


Ahogy beérkezett a vízbe, a hideg rögtön észhez térítette a zeneszerzőt. Hosszú másodpercekig tartott, míg felért a felszínre, és kapkodva szívta be a levegőt. „Élni! Élni!”-csak ez lüktetett a fejében. Úszni nem tudott, ezért alá-alá merült. Eszeveszettül kapálódzott. Egyszer csak a keze, valami tárgyba ütközött. Nem nézte mi az, szorosan megmarkolta, és görcsösen kapaszkodott bele. Mikor úgy érezte süllyed, lenyomta, hogy ő fennmaradjon.

  • Sehh...Segítség- szakadt ki a torkából. Ekkor, már úton volt felé, egy csónak.



Szenzációs hírről számolhatunk be az olvasóinknak. Tegnap a Zenei Nobel díjas zeneszerző megmentette, egy nő életét. Szemtanúk állítása szerint, amikor a nagy ember meglátta, hogy a szerencsétlen nő, öngyilkossági szándékból a mélybe veti magát, egy percig sem habozott, és utánaugrott. Az esetről tucatnyi telefonfelvétel készült.

A miniszterelnök bejelentette, hogy nemzeti konzultáció keretében kérdezi meg a lakosságot, hogy eme nagy hős leghíresebb dalát tegyük meg nemzeti himnuszunkká. A zenei kamara helyesli a döntést, annyi módosítással, hogy egy fél hangnyit eltérnének, az eredeti műtől, mivel így jobban kifejezi azt a büszkeséget, ami szorgos népünket jellemzi. Várjuk a Nobel díjas zeneszerző reakcióját...

Edeke•  2021. június 12. 06:17

A felesleges ember

 



  • Segítsek?- kérdezte félve az illető. Amióta ide került, a legjobb esetben is elutasítást kapott, de inkább nézték levegőnek, súlytalannak.

  • Nem, nem- merítette meg a szedőkanalat a sósavban a másik- szeretek magam bíbelődni vele- felelte, majd a savat a saját lábára öntötte, aminek hatására olyan fájdalomcunami öntötte el, hogy majdnem elájult. Persze erre nem volt lehetősége, nem menekülhetett a boldog önkívületbe, fájdalmának minden pillanatát át kellett élnie. Artikulátlanul ordított, kezével jobb híján a földet verte. Később derékszíjával a combját szorította el, mert észrevette, hogy az némileg segít. Már háromszáz éve minden nap reggel nyolc órakor elvégezte magán ezt a procedúrát, és a következő....kb.....nagyjából az örökkévalóságig fogja ezt tenni magával.

     

De a pokol, már, csak ilyen...


Az illető tíz évvel ezelőtt került ide. Tulajdonképpen, semmi ok nem volt arra, hogy ne a mennyországba jusson, viszont arra sem, hogy igen. Olyan semmilyen életet élt. Ezért amikor meghalt, megkérdezték, hogy hova szeretne kerülni? Ő, csak szokásához híven megvonta a vállait, mint oly sokszor az élete során, amikor döntenie kellett, és azt felelte- „Nekem mindegy...”

Szent Péter aznap rossz passzban volt. Ezek az újak, nem tiszteltek se Istent, se szentet! Aznap volt egy női csapata, akik, egy félresikerült lánybúcsú áldozatai voltak. Ahogy befelé vonultak a mennyország kapuján, le- „CSÁ”-zták az öreget, meg „Puszika, csinálhatunk selfit?”– kérdezték. Abszolút nem fogták fel mennyire szerencsések, hogy ide kerültek. Szent Péter nem tehetett semmit, muszáj volt beengednie őket, mert olyan fiatalok voltak, hogy nem volt, még idejük komolyabb bűnöket elkövetni. Azért a bajsza alatt elmormogott volna valami szitkot, ha ez a helyzetéből adódóan nem lett volna eleve lehetetlen.

Most meg itt van ez a szerencsétlen, és a vállát huzigálja! „Akkor kis barátom, ezt megszívtad!”- gondolta magában- „Ha neked mindegy, akkor nekem is”- és egy kézlegyintéssel a pokolba juttatta hősünket.


Már egy hete ült a váróteremben, beszívva annak kénköves levegőjét, amikor végre erőt vett magán, és odasomfordált a portához. A portás nem helyi alkalmazott volt, hanem, egy halott lélek, akinek az volt a „pokla”, hogy itt fogadja a különböző elkárhozott lelkeket az idők végezetéig. Mit ne mondjak, elég kemény büntetés volt ez, de talán nem kellett volna életében annyit lopni, és rabolni.

  • Elnézést, de itt vagyok egy hete, és még nem szólítottak.

  • Sorszáma van?

  • Sorszám?- értetlenkedett amaz.

  • Persze! Ott az automata, húzzon, egy számot, és majd akkor szólítjuk.

Az illető odanézett ahová a portás mutatott, és valóban észrevette a pirosra mázolt masinát. Biztos volt benne, hogy idáig ez nem volt ott. Persze szóvá nem tette, helyette odaoldalgott, és megnyomta a megfelelő gombot.


Papír Elfogyott”- villogott a masina kijelzőjén.


  • Elnézést, de kifogyott a papír!

  • Már megint?- háborodott fel a töpörödött ember a nagy tányérsapkában- legutóbb is ez volt, ezer évvel ezelőtt. Riadóztatom a GyKE-t, a Gyors-reagálású Karbantartó Elitalakulatot. Mellékesen megsúgom magának, hogy legutóbb száz évig tartott, mire kijöttek.

  • Száz év?- képedt el az illető- Mit csináljak én addig?

  • Menjen be és nézzen szét!

  • Azt lehet? Nem kell hozzá sorszám?

  • Persze, hogy nem! Szétnézni szabadon lehetséges, sorszám, csak a személyes pokolhoz, az életfogytig tartó kárhozathoz kell.

     

Emberünknek nem kellett kétszer mondani, élt a lehetőséggel, mert már nagyon unta itt magát. Ez tíz évvel ezelőtt történt. Azóta járta a pokol feneketlen bugyrát. Azóta próbált kezdeni magával valamit, de mindenki túl elfoglalt volt a saját kis büntijével, így rá már nem maradt idejük.

Pedig ő mindent megpróbált. Ha látta, hogy egy bogrács alatt, amiben emberek fövögettek kezdett pislogni a tűz, már ugrott is, hogy fát hozzon, de az emberek a fazékból kimásztak, és megelőzték.

Vagy, ha kezdett fogyni a sav, valamelyikük edényéből, mire hozott volna, már meg is előzte azt a szenvedő alany. De, hát ez is a büntetéshez tartozott, hogy mindenki köteles gondoskodni a maga szenvedéséről.

Egyszer, kipróbált egy kínzóeszközt is, csak a változatosság kedvéért, de semmit nem érzett. Ezek, csak azokra voltak hatással, akik büntetésül kapták azokat.


Este, amikor abbamaradt a szenvedés, akkor összegyűltek egy kis beszélgetésre, eszmecserére az elkárhozottak. Ilyenkor próbált bekapcsolódni hozzászólni a témához, de sohasem sikerült neki. Itt ugyanis éjszakára megáll az „élet”, és van pár szabad órája a léleknek a reggeli újrakezdésig. Ilyenkor kedélyes beszélgetéseket folytatnak, de mindig a kárhozatról. Persze, hogy arról, hiszen ez tölti ki itt mindenkinek a napját.

  • Jaj, ma nagyon hegyesek voltak a kötőtűk- panaszkodott Oracsekek, aki pederaszta kukkolóként tengette szaros életét, és emiatt büntetésként, ezeket a szelíd nagymama eszközöket kellett napközben a szemeibe szurkálni- Ma egyszer sikerült olyan szerencsétlenül szúrnom, hogy megsértettem az agyamat. Azóta nem emlékszem miért csinálom ezt.

  • Ne aggódjon Orikám- kedélyeskedett a szomszédja, egy politikus. Neki nem volt különösebb bűne, de mint politikus azonnal a pokolra került, mert azok között majdnem mindenki sáros valamiben, így automatikusan ide vezénylik őket mondván, inkább szenvedjen egy-két ártatlan, minthogy egy bűnös is megússza a büntetését- Majd holnap arra járok a hereszorítómban, és emlékeztetem.

     

Az illető ott ténfergett körülöttük. Próbált ő is hozzászólni a témához, ám mivel neki nem volt semmilyen büntetése, érdemben semmi mondanivalója nem lehetett. Persze meghallgatták amit mond, de legjobb esetben is, csak valami semmitmondó legyintéssel reagáltak, majd folytatták az eszmecserét, mintha ez a közbeszólás meg sem történt volna. Ilyenkor az illető, még ott álldogált egy ideig, de érezte mennyire ciki ez az egész. Viszont rögtön elmenni égő lett volna, ezért inkább álldogált, néha bólogatott, mintegy reagálva a mások beszélgetéseire. Úgy tett, mintha ő is részese lenne annak. Persze egy idő után, már nem lehetett színlelni ezt. Amikor, meg Tóth százados, a szadista kiképzőtiszt, a vita hevében úgy helyezkedett, hogy a bikányi hátával teljesen kizárta az illetőt a beszélgetésből, csendesen elsomfordált.

Nem maradt észrevétlen a távozása. Egy pedofil pap nézte a szeme sarkából, ahogy ez a szerencsétlen nyomorult elhúzódik oldalt.

  • Még mindig nem tudja?- kérdezte a papot Oracsekek.

  • Nem hiszem. Azért mázli, hogy nem az ő büntetését kaptuk! Nekünk legalább éjszakára van egy kis laza.- válaszolta az, közben továbbköszörülte a kést, amivel majd másnap szép szabályos szeleteket nyes le az estére mindig újranövő bűnös testrészéből...