Szombati Félperces

Kritika
Edeke•  2022. április 2. 05:01

Neten leltem. Semmi, csak úgy

“A szomszédom háza lángokban áll. A túlsó szomszédja gyújtotta fel. Ezt onnan tudom, hogy láttam, amikor megtette. Mindenki látta. Az utca persze azonnal felbolydult. Az összes lakó nekiállt tűzoltást szervezni. Én is majdnem hozzáfogtam, de elég volt egyetlen pillantást vetnem a gyújtogatóra - aki azóta is a kerítésére támaszkodva gyönyörködik a lángokban -, összeakadt a tekintetünk és azonnal elment a kedvem a szolidaritástól. A szomszédom eszelős tempót diktálva rohangál a kerti csap és a háza közt egy vödörrel, közben pedig segítségért kiáltozik. Az utca többi lakója már össze is szerelt egy harminc méteres slagot. Rövid gondolkodás után kiálltam a teraszomra és fennhangon elszavaltam, hogy mindenben támogatom őket, de hogy az én kertemen nem vezetik át a slagot, az kurvaélet. Értetlenkedtek rendesen, pedig nincs ebben semmi bonyolult: a tettesé a helyi benzinkút és a tüzép is, én pedig évek óta hitelre vásárolok nála. Ha most benyújtja nekem a számlát, abba belegebedek.

A feleségem persze most sem tud a seggén ülni: már nyitja is a kaput a szomszéd családja előtt. Nagymama, asszony, gyerekek. Innentől nálunk rontják a levegőt. Fasza! Egy darabig nézem, ahogy a feleségem kapkodva összedobál egy rahedli szendvicset és futtában megveti az ágyat a vendégszobánkban. A megfelelő pillanatban közbelépek, egyetlen szóval kitiltom őt a vendégszobából, a hívatlan vendégeket pedig kiterelem a kertben felállított kempingsátorba. Így már mindenki láthatja, hogy nemcsak felelősségteljes családfő, de nagylelkű filantróp is vagyok.

A szomszéd továbbra is hisztizik odaát, de talán most végre belátja, hogy nem kellett volna a benzinkutassal kekeckednie. Most jól a körmére néz a fickó. Megérdemelte. A benzinkutas nagyapja annak idején az én nagyapám házát is felgyújtotta, a nagyanyámat pedig... de erről inkább ne beszéljünk! Az más volt. Az én nagyszüleim áldozatok voltak. Hősök. Ez a szarházi a szomszédban csak egy bohóc. Azt kapja, amit érdemel. Nem kellett volna a medve bajszát húzogatni.

Van három haverom az utcában. Évek óta együtt járunk nyaralni Visegrádra. Nagyon büszke vagyok, mert én találtam a szállást annak idején. Egyikük az imént mondta a szemembe, hogy szar alaknak tart, amiért nem segítek a szomszédomnak. Ő ezt nem érti. A szomszédomnak csak annyit kellene tennie, hogy kijön abból a fostalicska házból és hagyja leégni. Különben is, mit veszíthet? Majd épít egy újat, máshol. Nekem viszont a jövő évi tüzelőm múlik azon, hogy most hogyan reagálok. Ez a felelős döntés.

Ezt duruzsolom a gyerekeim fülébe is odafent, a szobájukban. Kicsit értetlenül néznek rám, de bólogatnak. Az ablakon beszűrődik az idióta féltestvérem hangja. Megint hazugsággal vádol. Halk a hangja nagyon, hiszen évek óta a pincébe költöztettem. Négyévente öt percet beszélhet a családommal, utána visszazárom a pincébe. Kretén.

Elkérem a fiam műanyag tűzoltóautóját, és egy-egy üres vödörrel a kezeimben végiggurulok a kerítés mentén, hogy őrködjem a biztonságunk felett. A szemem sarkából felsandítok a gyerekszoba ablakára: szerencsém van, látják, hogy komolyan veszem a feladatom. Lövök egy videót a telómmal, biztos, ami biztos. Átdobom a visegrádi társaság egy másik tagjának. Azt írja vissza, hogy most nem ér rá megnézni, talán egy hét múlva, reméli, hogy addigra én is jobb belátásra térek. A hétvégén lesz ugyanis a tizenkettedik házassági évfordulónk a feleségemmel, amikor ismét örök hűséget esküszünk... nekem. Óriási hepaj lesz, még egy családi kvízjátékot is terveztem aznapra, nemváltó ovisokkal, meg minden kutyafaszával, ami ilyenkor dukál. A végén kihirdetem majd, hogy mindannyian győztünk. A tortát viszont csak akkor veszem elő, amikor a család többi tagja már elaludt. Remélem, addigra porrá ég a szomszéd koszfészek, mert ez a fullasztó füst nem valami ünnepélyes.”

(Milan Igor Stiglincz)

Edeke•  2021. május 15. 08:20

A család az család

-evokésön-


Zelk Zoltán: Este jó, este jó ...

Írta: Lény Ede verse


     

Este jó, este jó,
este mégis jó.
Apa mosdik, apa főz,
együtt lenni jó.

Ég a tűz, a fazék
víznótát fügyül,
bogárkarika forog
a lámpa körül.

A táncuk karikás,
mint a koszorú
meg is hal egy kis bogár,
mégse szomorú.

Lassú tánc, lassú tánc,
táncola plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.

De az ágy meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.

Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is, mint a füst,
mert könnyű vagyok ...

Ki emel, ki emel,
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet ...

Elolvadt a világ,
de a közepén
apa ül, és ott ülök
az ölében én.

 

(vót vele meló)

Edeke•  2021. március 30. 13:45

Adélnek


Az Isten leszállt a virágra. Emberi ésszel felfoghatatlan idő telt el azóta, hogy utoljára a földre jött. Persze, Ő ezt nem tudta, nem érzékelte, hiszen az idő, nem létezik, Ő ilyesmit sohasem teremtett. Az időt az emberek találták ki, pusztán azért, mert féltek azoktól a dolgoktól amiket nem irányíthattak, nem rendszerezhettek. Kitalálták tehát az időt, ezáltal megbéklyózták saját létezésüket, álmaikat, vágyaikat, de mindezt boldogan önként tették, a látszólagos biztonság-érzése miatt. Az Isten ebbe nem szólt bele. Amióta az a dolog történt, az a nagy önállósosdi, elengedte gyermekei kezét.” O.K. No problem, ha nektek ez kell, boldoguljatok egyedül”. Persze az ember, ahogy rájött a tudás mekkora felelősséggel jár, rögtön kitalálta a vallást, ezt a se veled, se nélküled dolgot, hogy azért önálló vagyok, de légy itt, és segíts -féle valamit. Nem baj, ezen, már régen túltette magát. Néha persze figyelte fentről az embereket, hol elszörnyedve azok kegyetlenkedésén, hol megkönnyezve azok szívjóságát. Büszke volt magára, az emberek miatt. Szerette őket, mint bármelyik szülő, aki veszekszik a makacs önfejű gyermekével, de titkon büszkeséggel van tele, annak karakánságán, talpraesettségén, bátorságán.

Most emiatt a virág miatt szállt le. Olyan szépre sikerült. Amikor ezt a teremtés dolgot kitalálta, elképzelt fantasztikusabbnál, fantasztikusabb lényeket, amiket később meg is teremtett. Hatalmas hüllőket, óriás fákat, és mindenféle eszement kreaálmányt, válogatás nélkül. Sokat el kellett pusztítania később, amikor rájött, hogy nem minden helyénvaló, ami csak kipattan abból a mindenható agyából. Ekkor jött rá arra is, hogy hagyni kell a dolgokat, hagy döntse el az általa alkotott világ, mi marad meg benne, mi nem. Utoljára akkor szólt bele a természet rendjébe, amikor az embert megteremtette. Meg kell, hogy értsük: végtelenül magányos volt. Megteremtette az embert, játszani, de melléfogott. Annak nem volt elég az a szerep amire szánva lett, ő többet akart. Önállóságot! Hát megkapta, tessék.

Nagyon sokáig haragudott az emberre emiatt. Később magára, aztán mindenre. Amikor jól kiduzzogta magát, letekintett a földre, és újra atyai szemmel nézte a gyermekeit. Látta küzdelmüket a világgal, látta a halált a gyászt, de ugyanakkor elviselhetetlenül féltékeny volt, amikor a boldogságukat látta! Ő is vágyott társra, talán ezért teremtette az embert társas lénnyé, mert a vágyait alkotta meg bennük. Akkor jött rá, hogy mi hiányzik neki: Egy társ, egy vele egyenrangú! Megalkotta a fiát, akit ember szült neki. A fia nem csak társa, barátja lett, hanem az emberek képviselője is. Ő, mivel félig ember volt, jobban megértette azokat a vágyakat, félelmeket, amik ezeket a kis lényeket bántották. Ő lett a kapocs ember, és Isten között. Nem is foglalkozott többet a földdel, az a fia gondja lett. Ő boldog volt, hisz többé, már nem volt magányos.

Nem is hiányzott neki semmi, ezért nagyon nem is voltak tervei, oly régóta már nem is alkotott semmit.

Hanem egyszer, egészen véletlenül letekintett a földre, és észrevett egy hétköznapi csodát, egy virágba borult bokrot! A kis növény teljes bujaságával maga volt az élet, mindaz ami hiányzott az Isteni lénynek. Egyszerűen nem tudott ellenállni, le kellett menni a földre, hogy közelebbről is megszemlélje ezt a csodálatos dolgot.

A levél amire leszállt, szinte meg se rebbent a súlya alatt. A nap csodásan melegítette törékeny szárnyait, a szellő békésen hűsítette testét, egyszerűen minden klappolt, csodásan érezte magát.

Ahogy ott üldögélt a növény levelén, egy templomra lett figyelmes a közelben. Na igen! Ezt nem értette sosem. Miért építettek ezek templomot? Jó, tudta, hogy neki, meg miatta, de, hát az egész föld az ő temploma! Ezek az emberek bezárkóznak súlyos kövek mögé, elbújnak a világ csodáitól! Itt kellene térdelniük ez előtt a virág előtt! Be kellene szívniuk ezt a csodás illatot, gyönyörködni a virágok változatos, elképesztő szépségében. Itt vagyok, ez vagyok én, a virág, a fű, a föld! Ha velem akarnak lenni, miért bújnak el előlem?


Hiába, csak, egy Isten volt, nem érthette az embert.


A templomban véget ért a mise, a hívők sokasága elkezdett kiözönleni a templom súlyos ajtaján. Öregek, fiatalok, gyerekek, özvegyek, házaspárok, mind ünneplőbe öltözve jöttek köszönteni az urat. A templomból kilépve sorra kapcsolták be a mobiljukat, a kimaradt nagyon fontos hívásaikat kellett megnézni. Az asszonyok, elkapták barátnőiket, és gyors információcsere közben rebegték el egymásnak aktuális pletykáikat. Kezeiken csemetéik csüngtek, akik halálra unták magukat a mise alatt.

Hahó, Itt vagyok!- kiáltott feléjük az Isten, de azok nem hallottak egyebet, mint a szellőt, a levelek susogását, a madarak csivitelését. Illetve ezt sem hallották igazán. A fülük felfogta ezeket a zajokat, de agyukig, már nem jutottak el a csodának eme halk kiáltásai. Fejükben üzleti ügyek, családi problémák, ármányok, és csalárdságok jártak. Ide nem fért be az Isten. Pedig ő mindent megtett, hogy felhívja magára a figyelmet! Gyönyörű szárnyaival integetett, elküldte a nap elől a felhőket, megkérte a madarakat, hogy a legszebb dalukkal csalogassák hozzá az embereket. Hogy jöjjenek, és lássák meg ebben a virágban azt, amiért érdemes élni. Senki sem figyelt rá.

Pontosabban a kis Adél látta meg egyedül. Négyéves szemének, csak most kezdett megnyílni a világ. Abban a korban volt, amikor a csodák, még teljesen hétköznapi dolgok, neki. Ő látta az angyalokat, a virágokat, a madarakat, és meglátta az Istent. Ha bárki más odanéz, ahová ő, igazából, egy pillangót látott volna, egy útszéli gazon, de ennek az ártatlan kislánynak nem voltak előítéletei, elméjét nem béklyózta meg a tudás, az a fals dolog, ami azt mondja, hogy csodák márpedig nincsenek. Egyik kezével édesanyja tenyerét szorongatta, aki a tisztelendő atyával váltott pár szót. Apja a kocsi távirányítójával bajlódott, így egyikük sem vette észre, a kis mutatóujjat, ami egyenesen az Istenre mutatott. Az anyja, egy pillanatra elengedte a kis kezecskét, mert a mondandóját egy gesztikulációval szerette volna nyomatékosítani. Ezt a pillanatnyi szabadságot használta ki a kislány, hogy közelebb jusson az Istenhez.

Az Isten rögtön észrevette a gyermeket. Hát felismert!-gondolta, és végtelen szeretet öntötte el a lelkét. Hát van remény! Látta ahogy a kislány apró lábacskáin, kacsázva elindul felé. Először, csak totyogott, de aztán ahogy megérezte azt a mindent elárasztó végetlen szeretetet amit ez a pillangó sugárzott felé szaladni kezdett.

Az Isten megérezte a gonoszt! Rossz ez a név, mert rögtön jelző is egyben. Nem volt az más, csak az ellentettje mindannak, amit az Isten képviselt. Szükség volt rá, mert a világ, csak úgy tudott stabil maradni, ha egyensúlyban volt. Kellett a fenn, a lenn, a tűz a víz, az Isten, A Sátán is hozzá.

A gonosz, egy kamion képében jött a földre. A sofőrje, már régen nem volt ura a járműnek. Tulajdonképpen semminek nem volt ura, mert az ital átvette azt a helyet a szívében, amit egy asszonynak, gyermeknek, vagy Istennek kellett volna elfoglalni. Markolta eszelősen a kormányt, de a szesztől a szemhéjai nehezekké váltak, és hosszú másodpercekre lecsukódtak.

A kis Adél nem érzékelte a veszélyt. Ő szaladt-szalad, az Isten felé.

Az Isten megrémült! Ez a kis lény az egyetlen aki felismerte! Nem veszhet oda! Azonnal cselekedett. Elrugaszkodott a virágról, és egyenesen a kislány felé repült, pilleszárnyait meghazudtoló gyorsasággal. Abban a pillanatban kapta el Adélt, amikor a kamion szörnyű csattanással péppé zúzta a testét. De sikerült! A karjaiban tartotta a kislányt.

  • Szia, te ki vagy?- kérdezte a gyermek.

  • A barátod vagyok!

  • Nagyon szép pillangó vagy- jelentette ki a kislány, de az Isten nem figyelt. Ő már magasan járt, a kislánnyal a kezében, és örült, hogy sikerült megmenteni ezt az ártatlan lelket. Odalenn többen próbálták visszafogni a fájdalomtól félőrült anyát, aki a kamionhoz akart rohanni. Sikoltása a legborzalmasabb hang volt amit az Isten mérhetetlen hosszú élete során hallott. Ahogy szállt fölfelé a mennybe, megeredtek a könnyei, és nem értette miért sír együtt azzal a földi asszonnyal, hiszen nem történt semmi baj. Adél, már otthon van!

     

Hiába, csak, egy Isten volt, nem érthette az embert.


Edeke•  2021. március 14. 13:36

Boris.



Boris.



Borbála, közismertebb nevén, Boris jó tündér volt, aki nem volt jó tündér. Az egész, már ott elromlott, amikor eldobták a szülei, és szegényke, egy árvaházban kötött ki. Nem jó kezdet ez egy, gyerek, sem egy leendő csodatévő egyénnek sem, talán, már itt eldőlt a sorsa, azaz, hogy sohasem fogja gyakorolni veleszületett isteni tehetségét. Illetve ez nem teljesen igaz. Hosszú élete során egyetlen egyszer élt a jó-varázslás képességével. Akkor, amikor megerőszakolták.

De ne szaladjunk ennyire előre. Szegény, kis árva cseperedett, növekedett az árvaházban. Túlnyomórészt egyszerű embergyerekek között, de szép számmal akadtak, elfek, trollok, és tündék is a kis apátlan-anyátlanok között. Senki sem tudta, mikor kezdett elromlani ez a világ, hogy a gyermekeket, mint valami felesleges ballasztot kezdték érezni szüleik, és a világ legtermészetesebb dolgának tartották azt, hogy megszabaduljanak a felesleges tehertől. Az árvaház a legkegyetlenebb hely volt a földön. Nem volt benne szeretet. Tudjuk, ha nem tartjuk kordában a fejlődő érzelmeket, azok elszabadulnak, és engedve az ösztöneiknek, rémes kegyetlenkedésben manifesztálódnak, ami ellen sajnos a legtöbb ártatlan lélek védtelen. Bár eredendően a trollok, és ogrék voltak agresszívok, mégis az embergyerekek bizonyultak a legkegyetlenebbeknek. Boris, soha semmi jelét nem adta származásának, valahogy mégis kiderült róla, hogy jó tündér. Innentől kezdve társai célpontjává vált, minden gyermeki csín, és kegyetlenkedés céltáblája lett, és neki semmilyen eszköze nem volt a védekezésre, mivel eredendően jónak született, így a védekezéshez szükséges harag, és bosszúvágy abszolút hiányzott belőle. Szegényke, csendes belenyugvással viselte sorsát, egyetlen reménye, csak a 18. születésnapja volt, amikor végre megszabadulhatott ettől a helytől, és maga mögött tudhatja ezt a sok szomorúságot.

Tizenhat éves fejletlen kamaszlányként, gyakran kellett takarítani a mocskot az ebédlőben, vagy az igazgató irodájában. Persze nem véletlenül került rá oly sokszor a sor, mivel barátja, patronálója nem lévén, minden alantas munkát rá osztott be az árvaház diáktanácsa. Ő nem bánta ezt, szeretett kétkezi munkát végezni, mert ilyenkor fantáziálhatott, és így elmenekülvén picit szabadnak érezhette magát.

Az igazgatói irodában, nagy súlyos bútorok voltak. Maga az igazgató nem sokkal volt idősebb Boristól, talán, ha tíz évvel. Túlsúlyos, szemüveges, vékony hangú ember, rossz tanulmányi eredménnyel, jellemzően lusta, semmirekellő alak volt. Ezt a posztot azért kaphatta meg, mert mégis csak volt egy diplomája (politológus hehe) és, mint ilyen sehová sem kellett, viszont ezért az állásért nem tolongtak a diplomások. Mindenki a banki szektorban, vagy a hülyébbje, a politikában látta a jövőjét. Neki kapóra jött ez a pozíció, mivel semmi felelősséggel nem járt, de azért bemutatkozáskor jól hangzott, hogy „IGAZGATÓ vagyok...”

Szűz volt még, mivel mikropénisze lévén kisebbrendűségi érzése volt a lányokkal szemben, ezért sohasem mert férfiként közeledni a másik nemhez. Első intézkedése a videorendszer beszereltetése volt az árvaházba „biztonsági okokból”, de igazából a meztelen lányokat kukkolta naphosszat.

Boris, négykézláb csúszva sikálta a padlót, az igazgatói irodában. Ő nem ment ki addig, hanem továbbra is terpeszkedett a főnöki székben, de, hogy megkönnyítse a lány dolgát a lábát felrakta az asztalra, hogy ne legyen útban. Ahogy így figyelgette az árva leányt, olyat érzett, amit még soha egy ellenkező nemű jelenlétében: megkeményedett! Súrolás közben Boris önkéntelenül is riszálta vékony farát, és ahogy ezt négykézláb tette, az esetlen préda képét sugallta az elhízott férfiban. Hogy hogyan történt, nem tudni, de egyszer, csak arra eszmélt a lány, hogy rávetette magát a gusztustalan, zsíros férfi, és óriási testtömegével mozdulatlanságra kárhoztatta a lányt. Szegény képtelen volt védekezni, vagy menekülni abból a védtelen térdeplő pózból. Érezte, ahogy a férfi kezei letépik a bugyiját, és érezte, hogy az durván belehatol.

Sikoltani szeretett volna, de egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Pánikba esett, tudta, hogy senkire sem számíthat. Ekkor valami különöset érzett, élete során először. Tudta, hogy társai azért csúfolják, mert azt fogták rá, hogy ő egy jó tündér, de ezt mindig, csak rosszindulatú pletykának gondolta. Hogyan élhetne, egy jó tündér, egy árvaházban??

És mégis, a gyomrában, egy különös érzés kezdett éledezni, valami megmagyarázhatatlan nyugalom, mint amikor a diák a stresszes vizsgán túl van, olyan megkönnyebbülés -féle érzés. Erőt érzett magában, és az ujjai begyéig valami statikus elektromosság öntötte el a testét. Magában, óriási gombolyaggá gyúrta ezt a különös, ismeretlen erőt, és minden energiáját beleadva hozzávágta azt a férfihoz. Az, még mindig rajta volt, és az extázis pillanatát érezte közeledni, amikor valami ellenállhatatlan erő taszította le a lányról, és egyenesen a szemközti falhoz repítette. Olyan erővel vágódott neki, hogy minden szusz kiszorult a tüdejéből, és egy pár pillanatra elvesztette az eszméletét. Ezt a pillanatnyi szünetet kihasználva Boris, talpra ugrott, és elmenekült.

Soha többet nem került szóba ez az eset. Boris megpróbálta kitörölni az egészet az emlékezetéből, de ezt ugye tudjuk, hogy nem sikerülhet. Pusztán, csak elnyomni volt lehetősége. Ez sikerült, ami pedig két dolgot vonzott magával: soha többé nem tudott férfira bizalommal nézni, és soha többet nem tudta felidézni azt a varázslathoz szükséges állapotot, amit élete során, csak egyszer élt át, akkor, amikor megerőszakolták.

Az igazgató pár hónap múlva otthagyta a posztját. Megváltozott az élete. A jó tündéri varázslatról tudni kell, hogy képtelen a gonoszságra. Ez a fajta mágia a kívánságok teljesítésében fejti ki hatását. Igen, igen, okosabb olvasók, talán kitalálták: Az igazgató pénisze 22 centisre nőtt. Ezáltal megszűnt a kisebbségi komplexusa, a lányok terén, és egyáltalán az életben. Bátran fogott új dolgokba, megnövekedett önbizalma miatt az emberek, vagy más lények másként néztek rá. Keresték a társaságát, és a megnőtt népszerűséget élvezte. Később megnősült, a Playboy Júniusi címlaplánya lett a felesége, aki két csodaszép gyerekkel ajándékozta meg. Sportolni kezdett, és az elhízott hájpacniból, egy igazi amorozzo lett. És maga az ember is megváltozott, legbelül. Jó ember lett belőle. Soha nem élt vissza jóképűségével, vagy a népszerűségével. Ez nem a varázslat hatása volt, hanem eredendően ez volt az alaptermészete, csak ugye az önbizalomhiány az egész életét beárnyékolta, és ezért lett olyan kis szemét.

Egy napon, amikor gyermekeit iskolába vitte, az autójával belehajtott, egy kátyúba, ami miatt kitört az autó kereke, és nekihajtott, egy villanyoszlopnak. Az egyik kislány orra eltörött, a másik megúszta kisebb karcolásokkal. Elképzelhetetlen haragot érzett az ex igazgató, hiszen a világon a gyermekeit szerette a legjobban. Amikor kijött a kórházból, ahol ellátták a lányokat, egyenesen a városházára ment, hogy megtalálja ki a felelős a kátyúért, a balesetért, a gyermekei sérüléseiért.

Ott tipikus bürokraták fogadták. Küldték ide, küldték oda, vetettek vele illetménybélyeget, töltettek ki vele formanyomtatványokat, ő mindent megcsinált, mégse jutott egyről a kettőre. A végén megunva a dolgot, berontott a képviselőhöz, akit sajnos éppen a titkárnőjén talált. Felháborította a dolog, hogy ilyen link, felelőtlen emberekre van bízva az ő, és a szerettei sorsa. Ekkor határozta el, hogy indul a választásokon, képviselő lesz, és majd ő megmutatja, hogyan kell becsülettel csinálni ezt a szakmát!

Azóta húsz év telt el. Az ex igazgatóra felfigyeltek magasabb politikai körökben. Bosszantotta a párt vezetőségét a nyakas kis képviselő, ezért először megpróbálták tönkre tenni. Kutakodtak a múltjában, hátha találnak valami kompromittálót, amivel derékba törhetnék a politikai pályáját, de semmit sem találtak. Olyan tiszta volt, mint a ma született ártány. Ekkor a másik módszerhez folyamodtak, a megvesztegetéshez. Először úgy nézett ki ez sem sikerül, de szegény, már hosszú évek óta akarta megszüntetni a kátyúkat a városában, és mindig valami akadályba ütközött. Végül felajánlotta neki a párt, hogyha megszavaz, egy bizonyos törvényjavaslatot, ami egy olyan gyár építését teszi lehetővé, ami egy kicsi-pici-pindurkát szennyezi a környezetet, akkor soron kívül kap uniós támogatást a kátyúira.

Itt kezdődött. Ezután, tett még egy szívességet, amiért kapott egy utazást, a családjával. Aztán még egy, még egy.....egészen addig, míg egy szép napon, húsz év elteltével, ugyanaz az elhízott alak nézett rá vissza a tükörből, akit annak idején annyira utált. Elhízott, de nem pancser, ugyanis időközben annyira előrehaladt a politikai ranglétrán, hogy a közelgő elnöki választások egyik esélyese volt. Ekkor, már a korrupció a lénye része lett, megértette, hogy csak így lehet bármit is elérni a politikában. És, hát ugye mit is lehet elérni a politikában mást, mint a saját, és ismerősei gazdagodását. Jó volt ez így.


Na, de ez a történet Borisról szól. Ő az ominózus eset óta, sohasem tudott nyitni egyetlen más teremtmény felé sem. Mikor elérte azt a kort, jelentkezett a tanítóképzőbe, mert, csak ez az egy iskola biztosított ösztöndíjat, és kollégiumi szállást. Így maga mögött hagyta az árvaházat, annak minden rossz emlékével együtt. Sikeresen elvégezte az iskolát, és friss diplomával, egy eldugott kis zsákfalu tanárnője lett. Egész életében ezen az egy helyen maradt, sem előre, sem hátra nem mozdult. Egyedül élt, egy garzonban, élete a napi rutinokból állt, sem vágya, sem reményei nem maradtak. Érzelmeit, már régen elrejtette, és a férfiakhoz sem mert nyitni, az egyetlen eset miatt, amikor átélte a szexet....

Negyvenes aggszűzként, amolyan bohókás vénkisasszonyként kezelték a faluban, de egyébként elfogadták olyannak, amilyen. Nőnapkor, a diákjai felköszöntötték, születésnapján a kollégáitól kapott valami semmitmondó vackot, és ezzel minden társadalmi kapcsolata véget ért. Nem gondolkozott a sorsáról, nem bántotta a dolog, elfogadta az életét olyannak, amilyen. A varázslást is elfelejtette. Ez is olyan, mint a többi különleges képesség, ha nem gondozzák elsatnyul, és letűnik. Soha nem jutott eszébe az egyetlen alkalom, amikor alkalmazta azt, mert akkor fel kellett volna idézni azt a szörnyűséget is, ami azt kiváltotta.


De azóta eltelt húsz év, és az idő mindent.....betemet.

Az igazgatóiban, az iskola igazgatója a naptárját nézegette amikor megcsörrent a telefon:

  • Szerbusz Lacikám, Pesta vagyok.

  • Pesta-uram! Szerbusz, miben állhatok a rendelkezésedre- az igazgató ritkán esett ki a magasztos szerepéből, de most olyan nagy ember hívta, akinél muszáj volt pitiznie.

  • Semmi kérlek, csak lesz ez a kampány. Na kérlek...de ez, csak kérés...kérlek, a jelöltünk fog nálatok kampányolni kicsit. Tényleg megkaptátok, már az iskola homlokzati felújítására a pénzt?

  • Sajnos nem, elutasították formai okok miatt!

  • Fenéket! Majd odaszólok a megfelelő helyre. Az ügy el van intézve. Tehát jó lenne, ha valami kis ceremóniát kerítenétek neki. Mit tudom én, valami okos gyereket, kitüntetne, vagy tanárt, nekem mindegy. Ha lehet ember legyen, nem szeretem ezeket az idegen fajokat. A trollok büdösek, a tündék, meg túl nagyképűek. Emberek vagyunk nem?

  • Értelek uram-bátyám...persze, az ügy el lesz intézve. Ja és a homlokzat.

  • Nyugi, kéz kezet mos.

Persze az ügy nem volt ilyen egyszerű. Egy zsákfaluban nehéz kiemelkedően okos gyereket találni. Meg, ha kitünteti az egyiket, akkor a másik szülei megorrolnak rá, neki, meg alig volt pár éve a nyugdíjig, addig szerette volna különösebb balhé nélkül kihúzni a posztjában. Tanár kellene akit ki lehet tüntetni. De ki legyen az?

Ekkor kopogtak az ajtaján, ás Boris tanárnő lépett be rajta:

  • Igazgató úr, szeretném kérni, hogy új szivacsokat vehessek az osztálytermembe, mert a régiek, már teljesen elkoptak!

  • Hmm- az igazgató hosszan nézte az nőt. Semmi nőies nem volt benne. Vékony, melltelen, teremtés állig begombolt blúzban, erősen őszülő haját kontyba fűzte. Az igazgató szerette a kósza légyottokat, és sohasem utasított vissza egyetlen alkalmat sem a pásztor órára, de ezt a nőt nem tudta elképzelni partneréül. Talán egy ostorral a kezében... Ettől a gondolattól jobb kedve lett- Borbála tanárnő, mióta is dolgozik maga nálunk?

  • Tizenhat éve.

  • Szép kerek szám. Hát kérem, ezennel örömmel tudatom önnel, hogy iskolánk elismeri azt az odaadó, lelkes, munkát, amit fáradhatatlanul végzett intézményünkben. Egy érdemrendet adományozunk önnek! Sajnos pénz az nem jár vele, de az erkölcsi elismerést úgysem lehet pénzben kifejezni! Gratulálok tanárnő!

Szegény asszony, se köpni se nyelni nem tudott. A legutolsó dolog amire vágyott a szereplés, egy ünnepségen. Utálta, ha figyelnek rá, de hogyan utasíthatná vissza az igazgató ajánlatát?

  • Igazán semmi szükség erre....

  • Nem! Semmi kifogás! Hogy lássa mennyire nagyra tartjuk önt, nem más, mint a képviselő úr fogja átadni az elismerést.

Az asszony tudta, hogy nem menekülhet. Meghunyászkodva valami köszönöm félét suttogva kisomfordált az irodából. Később jutott eszébe, hogy szivacs ügyben nem intézett semmit.


A falu életében piros betűs ünnep volt a díjátadó. Persze a tanárnőről senki sem beszélt, hiába ő lett volna a főszereplő, annál inkább suttogtak a képviselőről. Olyan nagy ember eljön ebbe az isten háta mögötti faluba! Micsoda megtiszteltetés. Izgalommal, vonultak be a közösségi házba a birkák.

Igen a BIRKÁK. Kevesen tudják, de a politikusoknak is van varázsereje, ami nem veleszületett képesség, mint a jó tündéreknél például, hanem kialakul az évek során azoknál, akik erre a pályára térnek. Ezzel a képességgel birkává tudják tenni a választókat, a kampány időszakára. A polgármester, egy ostorral terelte a négylábú gyapjas lényeket a nagy terembe, ahonnan eltávolították a székeket. Mivel jó vendéglátók voltak, egy szalmabála, és egy itatónyi jófajta VOS-víz várta a polgárokat. ( a vos víz igazából csapvíz volt) Hangos, izgalommal teli bégetés hallatszott mindenfelől.

A képviselőt egy nyugati luxusautóval fuvarozták a helyszínre. Hatalmas súlyfeleslege miatt, segítséggel tudott csak kikászálódni a járműből, de legalább így a testőrei is megdolgoztak a pénzükért. Annak a pár ogrénak, meg farkasembernek jól jött az a pár euró amit ezért a melóért kaptak.

Az iskolaigazgató köszöntötte a nagy embert, és egy kis aperitif elfogyasztása után rögtön a pulpitusra kísérte.

  • Híveim!- kezdte a kampánybeszédét. Szeretett hosszasan beszélni, persze mondani nem mondott semmit, csak üres frázisokat, mégis gyakran szakították félbe helyeslő bégetéssel a barmok. Beszélt, beszélt, és amikor a végéhez ért így folytatta- Most pedig kitüntetem, kedves kis községük megbecsült tanárnőjét, aki odaadó lelkes munkájával olyan tehetségeket nevelt, mint a polgármester fia a kis Lacika, aki az aszfaltrajz verseny hatodik helyezését érte el megyei szinten, vagy Kolompár Jeromos leánya aki az énekesi pályán ért el sikereket. A művésznő „Zsülike dalai”- című kazettáját megkapják ajándékba az itt egybegyűltek- ezt hangos üdvbégetés, és patadobogás követte- Szólítom tehát Borbála tanárnőt, akit mindenki, csak Boriskának hív, akit minden kis gyermek a szívébe zárt. Jöjjön Kedvesem!– nézett oldalra a túlsúlyos ember.

     

A pulpitusról nem lehet jól látni sem a nézőteret, se az oldalsó helyeket, mivel minden fény az előadóra vetül. A képviselő sem látta jól a tanárnőt, csak annyit érzékelt, hogy egy szürke árnyalak megmozdul, és elindul felé. Ahogy közelebb ért ki tudta venni a vézna testet, az őszbeforduló hajat, a kissé görnyedt testtartást. „Istenem -gondolta-nem találtak valami szebbet?” De persze az arcáról csak az oda varrt mosoly sugárzott. Amikor egymással szemben álltak, még akkor sem ismerte fel a lányt, akit annak idején megerőszakolt, és aki ezáltal a jótevője lett.

Boris, bezzeg ráismert erre az alakra. Csak akkor, amikor szemtől szemben álltak. Oly mélyre elnyomta azt a fájdalmas emléket, hogy amikor a tévében, vagy plakátokon látta ezt az alakot, abszolút nem kötötte össze az egykori árvaházi igazgatóval. Ám ahogy most előtte állt, felsejlett benne az a mohó szem, az az undorító mosoly, az a zsíros kéz. Undorodott ettől az embertől. Majdnem elhányta magát, mert érezte, hogy a gyomrában előre tör az az ismerős érzés. Tudta mi következik, megint az az undorító jó tündéri varázslat! Hát nem szenvedett eleget? Hát megint jót tegyen azzal az emberrel, aki egy életre tönkretette? Nem!-határozta el magát- még egyszer nem fordulhat ez elő. Szemével kiutat keresett. Mivel sohasem gyakorolta a varázslást ezért irányítani, vagy elfojtani sem tudta. Érezte nemsokára előtör belőle az az erő. Ekkor lenézett a pulpitusról, és a birkákat nézte. Felismerte bennük a falubelieket. Ott volt a pék, aki minden reggel mosolyogva köszön neki, vagy a virágboltos kisasszony, aki megajándékozta egy szál virággal, csak úgy, hogy jobb napja legyen. Ahogy így nézte a birkákat hirtelen rádöbbent, hogy itt szeretik az emberek, csak annyira elfojtott magában minden érzést, hogy ezt képtelen volt észrevenni. Ezek az emberek az ő családja. És ez a gusztustalan hájas pacni birkákat csinált a családjából!

Érezte, hogy ezek a gondolatok, csak erősítőként szolgálnak a kitörni készülő varázsláshoz. Megállítani nem tudta, de megpróbálta azt az ellenállhatatlan, mindent elsöprő jóságot a falu lakói felé irányítani. És sikerült! Mint egy energiarobbanás, megrázta az ósdi kultúrház eresztékeit a varázslat. A birkák hirtelen emberekké, trollokká, tündékké változtak vissza.

A képviselő életében másodszor látott ilyen varázslatot. Ekkor beugrott neki minden, az a nap az árvaházban. Sokszor gondolt rá, hogy megkeresi a lányt, és elmondja neki, hogy hálás azért amit tett vele, de amikor a politikai pályán félresiklott az erkölcse, lassan elfelejtette az olyan érzéseket, mint a hála. Most boldogan várta a csodát, hisz tudta, egy jó tündér, csakis jó dolgokat képes varázsolni. Akkor kezdett megijedni, amikor látta, hogy az asszony az emberekre irányítja azt. Kirobbant az erő, és a politikus elkezdett zsugorodni, majd felröppent a magasba, és ide-oda szállt, mint egy lufi, majd a végén, egy halk pukkanással elenyészett. Az immár visszaváltozott emberek nem értették a dolgot. Azt sem értették, hogyan kerültek ide, hiszen már józan eszüknél voltak, megszűntek birkának lenni. Akkor valamelyikük meglátta a díjat, és eszébe jutott, hogy mire ez az ünnepség.

  • Éljen a tanárnő!- kiáltotta, és a tömeg átvette tőle ezt az éljenzést. Az iskolaigazgató, kapott az alkalmon, és kisebb beszédet rögtönözve kitüntette Borist. Utána ünnepséget csaptak, mindenkinek volt egy keresetlen jó szava a szeretett tanárnőhöz.

Rajta szinte észrevétlenül, de különös változások történtek. A haja, mintha kissé fényesebb lett volna, és a tartása se lett olyan görnyedt. És mosolygott. Olyan mosolya volt, hogy gyógyítani lehetett vele. Később, mikor az özvegy sírköves felkérte egy táncra, nem mondott nemet, hanem kellemesen hozzásimult a férfihez, és a legszívesebben örökké a karjaiban maradt volna.


Özvegy Kropacsek Ottokárné az éjszaka közepén arra ébredt, hogy szörnyű hányingere van. A mosdóhoz szaladt, és kiadta magából a vacsorát. Nem értette mi lehet a baja, hiszen nem evett sokat, mire ez a rosszullét? Közel hatvan éves volt, amióta a férje meghalt egyedül élt. Néha meglátogatta egyetlen fia, akire nagyon büszke volt. Nemsokára ő lesz az elnök! Hogyan is sejthette volna, szegény asszony, hogy a fiacskája újra vele van, és kilenc hónap múlva viszontláthatja.

Ja igen, amikor elmúlik a birkaság a választókról, az anyjukba kívánják a politikusokat...


 

Edeke•  2020. május 8. 23:26

Ady

Neten leltem nem az enyém, ugyhogy, ne dícsérjetek agyba főbe, mert...


“Ady Endre egyszer véletlenül kijózanodott, és rögtön tudta, hogy mit kellene neki csinálnia: elmenni levéltárosnak egy Isten háta mögötti kisvárosba. Fix fizetés, semmi politika. Valahol a Partiumban élni az ajzószerek és a napi hírek izgalma nélkül, nyugodtan hallgatni naphosszat, jelentéktelen régi iratok között csöndesen keresgélni, a dolgokba nem belepofázni. Nem írni. A poratkatenyésztéssel foglalkozó kisvárosi levéltárból délután ötkor hazaindulni és tényleg haza is menni, útközben kávéházba nem beülni, nem inni, nem verselni, nem ordítani, nem ismerni, nem érezni.
Ez a titka, hogy a magyar ugar ne fájjon. Nem odanézni, mikor a közös pénzünkből két kézzel lopnak. Fejet gyorsan elfordítani, gondolatainkat azonnal elterelni, húsos, buja nő melléről álmodozni. Nem észrevenni a százezernyi magyart, aki fogatlan, rongyos és büdös, mert lopják a múltját és jövőjét a pénzével együtt. Kórházban a betegekre hulló vakolatot nem fixírozni, iskolában a megalázott tanárság panaszát nem meghallgatni, hivatalban a pökhendi hivatalnokot nem képen törölni. Nem írni, nem írni.
Nem rácsodálkozni a helyi képviselő úrra, aki két ciklussal ezelőtt még olyan szegény volt, mint a templom egere, és most is ugyanolyan szegény, csak éppen az anyósa nevén már repülőgép van. Nem ordítani a másik képviselő úrral, aki az apósa nevére puccos motorcsónakot íratott, az anyjáéra meg disznóhízlaldát. Disznókra és köztolvajokra nem ránézni. Szemet lesütni, cikket ellenük nem fogalmazni, asztalt ököllel nem verni, dühöt lenyelni, hazasétálni, és útközben a virágzó fákat nézni. Beleszagolni a magyar levegőbe, és nem indulatot érezni, hanem hársfavirágot.
Miniszterelnököt, ha gyűlésre hazudni jön, nem leköpni. Nem odamenni. Megfordulni, elmenni. Ökölbe szorított kezet ellazítani, az ujjak közé tollat nem fogni. Nem írni, nem írni, nem írni. Hajnalban nem felriadni, nem átkozódni, nem fájni. Éjszaka húsos, buja nő mellével álmodni, nappal a járdát kaparó közmunkást nem megsajnálni, továbbtanulásra nem képes, lődörgő gyerekkel nem együttérezni, az utcán előttünk botorkáló, éhező kisnyugdíjast nem megszánni. Nem figyelni, nem mérlegelni, nem értékelni, nem minősíteni.
Napot nem hírekkel kezdeni, az esti harangszót nem túlüvölteni. Összefacsarodott szívünkre nem hallgatni, panaszos szánkat befogni, patrióta lelkünket csitítani. Történelemből nem tanulni, figyelmeztető mutatóujjunkat leengedni, kezet zsebre tenni, menni tovább, mintha nem történt volna semmi.
Mintha nem ide születtünk volna. Mintha nem íróembernek teremtettünk volna. Úgy tenni, mintha. Úgy élni, mintha. Úgy halni, mintha. Tehetségünket eltékozolni, erőnket felélni, szemünket lehunyni, fülünket becsukni. Ez a titka, hogy a magyar ugar ne fájjon. Elbújni, megbújni, kibújni. Bús magyar fejünket a durva magyar homokba dugni, és egészen addig benne hagyni, míg azt is el nem lopják.
Szülőhazánk miatt nem szégyenkezni. Nem olvasni, nem írni, nem lenni. Fejet lehajtani. Lenni igaz senkinek igazi senkik között.”

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom