Szemrebbenés

Kevésb az egyik a másiknál,
(a régiesítés szánalmas),
nemesít s erősít az, mi fáj,
a jóhiszem balga s ártalmas.
Látszatok kertje, zúgj csak nyugodtan,
(néha áldott az, ami kireked),
rögzülj, ragadj s tapadj csak unottan -
én nem, sosem fogok hinni neked!

Szolga csak az, kit gőgös gyaláz,
(s nem, ki önkicsinysége rabja),
ösztön az, mit szent ész zaboláz,
(s nem mérlegel földhöz ragadva).
"Majd kinövi egyszer s hunyászkodik",
mint sugaras szóért ugró ebek,
túl éber minden s túlzón álmodik -
ne hidd, hogy bármikor hiszek neked!

Az álom csak gazdagít belül,
(közben utad szépen hazamegy),
minden sorsrezgés helyre kerül,
(de nem is néha alszik a Kegy).
Nem értelek, kedves társas Én,
de azért valahol vagyok neked,
világ bennem, nem csak világban tény -
de azért néha rebbenjen szemed.

Nem hiszek abban,
hogy a szerepkínt enyhíti
a közösbe oltott mosoly,
Nem hiszek abban,
hogy valaki vagy túlcsordul,
vagy tekintettelen szobor,
Nem hiszek abban,
hogy mi van, olyan eredőn
amivé egykoron lett,
Nem hiszek abban,
hogy lélek-kanócot, amik
gyújthatnak, a végletek.
Nem hiszek abban,
hogy mi rég romló, de élve
virul, az feddhetetlen -

Hiszem, ha látom
azt, amit lehunyva tár fel
csodáktól gyötört szemem.