Hajnali percek

Fakul az éj sötétje, halványulnak a csillagok, a hajnal sóhajtásnyira közel. A horizonton feldereng a fény.  A pirkadat mély lilája lassan bíborrá válik, majd hirtelen aranyló fény záporoz a tájra. Az opálos napfény beragyogja a hajnali tájat. Az ébredő föld halvány páraleheletét kozmikus áhítattal áldozza fel a Nap oltárán. A napraforgók súlyos fejüket ájult engedelmességgel fordítják az áldott fényforrás felé, és harmatcsepp rezeg a búzakalászok bajszán. A barázdabillegető kényesen nyújtogatja az éjszakában elgémberedett szárnyacskáit. Zsemleszínű füles is éhesen ropogtatja már a friss füvet, közben folyton mozgó füleivel szorgosan ellenőrzi a csendet. A hajnali révület észrevétlenül gördül át az ébredő reggelbe.

Az árok szélén hosszú nyelű villával támasztja meg magát Jankó. Szeme eltelik a hajnali tájjal, táguló tüdeje mohón szívja be a tegnap levágott fű, földpárával vegyes, szénaillatát. A természet nyugalma szétárad lelkében. Ez a gyönyör csak a korán kelő, dolgos emberek ajándéka. Szükségük  van rá, hiszen a világtól többnyire csak ennyit kapnak. A holdfényes esték romantikáját, a csillagbámulós éjszakákat a nappali robot fáradsága elrabolja tőlük. De a hajnal az övék.

A Nap magába fogadja az ébredő föld áldozatát, lefejti orcájáról a párafátylat, és tüzes sugarakkal ostrom alá veszi a világot. A dolgos reggel átveszi birodalmát.
Jankó nagyot sóhajt, aztán marokra kapja a villa nyelét, és hozzálát a szénaforgatáshoz.