Esteledik

Az alkonyt hívtam, s ím, leszállt,

az ég azúr és lángpiros,

a néma pillanat mesél,

mi az mi volt, és mi a most.

 

Szomjazlak, mint a fényeket,

melyből fénydómot építek,

angyalnak házat, csak neked,

de fönn csak egy felhő lebeg.

 

Fátylasodnak már a felhők,

az alkony feldobja habját,

megnyúlt árnyék lett a társam,

s jő a hold az égnek alján.