Szász Károly: Élet- halál / Leben - Tod

Élet- halál

1

Élet — halál — nekem már mindegy,

Leszámolok, nyugodt vagyok.

Öröm, remény felém már inthet,

Mosolyra, csábra nem adok.

2

Kenyeremnek javát megettem,

De virágot alig szedek!

Egy munkás élet áll mögöttem,

Előttem letarolt vidék. *

3

De azért mégis boldog voltam;

Szivem a múltnak még örül:

Egy hű kebelre rá hajoltam,

Jó gyermekek vettek körűi.

4

Jövőre is van még kilátás,

És a reménynek bő oka:

Körülem gazdag isten-áldás,

Tíz szép reményű unoka.

5

De mennem kell már nem sokára,

Időm kimért, napom lejárt . . .

És mind az, a mit hagyok hátra:

Nem sokat ér, de nem is árt.

6

És majd birám elébe állok . . .

Ki itél engem, ha Te nem?

Mert nem kérdem én a világot,

Te itélj rólam, Istenem!

7

Emelt fővel megyek elődbe,

Bár nem koszorús homlokom;

De mert nem hivtál engem többre,

Itélj meg, nem veszem zokon.

8

A mit tevék, most már csak álom,

Az öröklétbe nem megy át;

De a mi volt, azt nem sajnálom,

S nem siratom éltem javát.

9

Még téged sem sajnállak, kincsem,

Ki engem a sírig kisérsz;

Mert maradásod akkor nincsen,

Tudom, hogy hamar utol-érsz !

***

Szász Károly 1829 – 1905

***

***

Leben - Tod

1

Leben und Tod – mit mir zwinkern,

jetzt rechne ab, ich bin ruhig.

Freude und Hoffnung können winken,

auf Lächeln ‘d reiz, reagiere nicht.

2

Das meiste Brot hab’ schon gegessen,

Blumen pflücke, schon lang nicht mehr!

Hinter mir liegt ein Berufsleben,

vor mir die Landschaft, öd und leer.

3

Aber es war mir, immer von nützen;

Vergangenheit freut noch mein Herz:

an treuen Busen könnte stützen.

Die Kinder waren mein ein d’ alles.

4

Es gibt noch Gründe, um zu hoffen,

und diese Hoffnung hat ein Grund:

Mir fehlt der Anlass, um zu zoffen,

zehn Enkelkinder sind rundum.

5

Aber ich muss auch einmal gehen,

die Zeit ist gezählt, fast vorbei,

und alles muss ich zurückgeben:

Ist nicht viel wert, ’d alles dabei.

6

Dann stehe ich vor meinem Richter,

wer beurteilt mich, wenn es nicht tust?

Weil ich es niemals fragte bisher

du richtest mich, nur du, mein Gott!

7

Ich gehe mit erhobenem Kopf.

Obwohl habe kein Kranz an Stirn;

du hast von mir nicht großer gewollt,

richte über mich, bin nur ein Zwirn.

8

Was getan hab’, jetzt ist nur ein Traum,

es zählt nicht in für Ewigkeit;

doch was ich hatte, bedaure kaum

und trauere nicht, in Bußzeit.

9

Du tust mir nicht auch kein Leid, du liebste,

du, der mich bis zum Grab begleitest;

weil dann du bist noch auch die Ärmste,

ich weiß, dass du sehr bald bei mir legst!

***

Fordította: Mucsi Antal-Tóni