Kislány a válladon

Vízcseppnyi derengés csupán ez a hajnal,

nézem, mily könnyű fent az égi létnek.
Füstcsipke-felhők csak lebegnek, s szél-angyal
suhan meglesni sok foszló csillagképet.


Kérges ágtenyerekben zúzmaraparázslat,
kis tintafecskék reppennek most elém,
szárnyaikon visszatérsz Apu, ez varázslat,
szívdobogásom Tiédhez közel ér...


Pedig a halál-távol oly nagy, oly erős!
De a papír s a penna Istenből rajzol:
tekinteted hajnalpárás, néma mező,
s benne sorsomként ma is ott lakom.


Te jegenyefák sudár voltán öltesz testet,
s a szilaj dombok karja lett a Tiéd,
s akár a pillanat a hulló hópelyhet,
felemeled a gyermek sors-törte hitét.


-ilyenkor kislány vagyok, kislány a válladon,
úgy, ahogy nem lehettem, nem voltam sosem,
szereteted minden árnyékon áthatol,
csöndek ujjhegyén mindig fogva a kezem.


És ott, hol a patak szívmoraja átfut,
hol a völgy mellkasán felsóhajt a reggel,
ott a hídon Te és én, éppen ott állunk,
míg a belső mélyből vállad a fénybe emel.