Az utolsóig

Kapaszkodna a szavak ujjhegye, össze,
betűk tenyérvonalában évtizedek,
-sorsmérföldek. Sok csillag odafent szőke,
fényszoknyás kislány, a Holdnak illegnek


épp, míg valahol lent szembogársugarak,
az őszi utcák halálsorán kihunynak.
Milyen éles kontraszt ez...Sóhajok hullanak,
hajnalra macskakövei lesznek a múltnak,


közben sárga kiscsibék, falevélpihék,
a fák tövében fázón közel bújnak,
keresik még anyjuk lomb kezű melegét.
A Naprendszerben is furcsa szelek fújnak,


égi anyánk lelke opálos, és fáradt,
lám az időpára hűvöse megüli már 
a reggeli, óceánkék órákat.
Valami láthatatlan messiás jár


alant és ott, az univerzum-mezsgyén,
emberré rajzolt gonoszság ontja a vért,
fogy a tiszta légzés az erdők keblén.
Fölzúg a csend is a völgyek tüdején,


a szél gyermekszárnya a földig törik,
miközben az eső szívverése hallik,
-és az Isten-mások egymásét lövik,
egészen az utolsó, megjövendölt napig.