Papírfecskék
EgyébNem leszek
Láng-színű az Ég, lassan alkonyul,
szétcsorgó festékfoltok a színek,
az egyedüllétet választom partomul.
Nem leszek mindent-tűrés senkinek,
kukazacskó a nincs helye szemétnek,
nem leszek tél, jég alatt éltem már
eleget! Nem leszek a pecsétnek
boríték, a magány papírcsöndbe zár
így is. Nem leszek bíborát vesztő
ősz, hisz lehetnék fényt hozó nyár
még valakinek talán. A lejtő
mire taszítottál nem engem vár,
én nem leszek elviselt fájdalom,
sem elvesztésed félő bólogatás,
kimondott szavak súlyát vállalom.
Nem leszek neked mámor-borozgatás,
mit kényedre cseppig iszol, máskor
meg vitrinbe csukva, felejtve őrzöl.
Nem leszek téged követő lábnyom,
sem búza, mit kedved malma őröl!
Nem leszek vaksi alázatod soha,
önmagam sírásója szerelmedért,
míg a meglátás kezemet fogja,
elnyomni nem hagyom lényem lelkedért!
Csillagpázsitos lett az éj parkja,
vállamra most nehéz batyut veszek,
az érzés maradni szívem nem tartja
tovább, részed csak emlékként leszek.
Álmosodnak…
Fáradók a fény léptei, mint vén anyó
úgy jár az Égen, miközben szeptember
sárgulón a berkek szívébe vackol.
Hajnal idején még megcsillan, mint a tó,
mint simuló íriszekben a szerelem,
mely felett nyírfalomb suttogón dalol.
De az estek már szélhűvösen kélnek,
a Nap bordókás szembogara fakul,
elparázslik, vele álmosodnak parkok,
mezők, virágszeme hunyódik a rétnek.
Színselymeit levetve őszire barnul
a határ, csönddé lesznek tücsökhangok.
Álmosodnak bogárnyüzsgő alkonyok,
és a város harsány kacagásai.
Álmosodnak szirmok, lehajtott fejükre
így fon koszorút a hervadás. Balkonok
üresednek, muskátlik hamvas bájait
siratják párás ablakok. Kezükre
esőkesztyűt kötnek a felhők, nehezül
a nyár pillája, álmosodnak élénk
bíborlobogások. Avarpernyévé lesz
az erdő, padok fáznak ott kint egyedül,
nem izzik rajtuk az első csók, a félénk,
lassan hóágyra álmosul minden nesz.
Február közeleg
Kopogtat már a jégszóró hava,
fagypacsirta énekel az éj kies
csöndjében, szikárodik a lágy hideg.
Szél-anyó arcot csipkedve ballag,
nadrágján egy vén zsebóra lifeg,
benne a didergés ideje biceg.
Hosszúra nyúlik még a telelés,
havazás-bőröndjét kinyitja az Ég,
fehér plüsstakarón borítja földek
üres ágyát. Alszanak a kemencék,
melyektől tavasz-fűtött lesz a lég,
az est vacsoráján dér lett a köret.
Tél-akvarell
Lombsűrű odakint a krémfehér köd,
a gyufaláng-csillagok kialszanak,
míg az éj tojásából Nap-sárgát tör
a Hold-nyugta eljötte. Pisla hajnal,
sóhaj-derengőn úszik lágy opálja,
fakó-mézű fényhajába szél kócol,
hósziporkák ülnek hideg orrára.
A jégmester ablak-festésnek hódol,
gémber-kandúr dorombol lába alatt,
így gyönyörködi csillogás-munkáját.
Február fagykeze zúzmarát farag,
ropogósra gyűrve havas subáját
útnak, mezőnek, amíg ellát a szem,
deres-akvarellt lehelget szét a csend.
Januári tájék
Fagy-gyűrött a hangák, földek abrosza,
ködben csillog a berkek szembogara,
a meleg színei mind lepattogtak,
a renyhe ősz fatörzse rég elkorhadt.
Zimankón csúsznak a hideg lankái,
didergésvánkoson hókán ül a Hold,
az alkonyat csupán tompán parázslik,
gyönge pírt az álmos délutántól lop.
Kopott fényszánkóját húzza a Nap,
jégkertre nyílik a csillagok szirma,
az éjszaka gémberedés-ágyat kap.
A hajnalébredés petróleum-pisla,
míg a hóbabér pihe-koszorút rak,
és a tél ménjei deret isznak.