poste restante

 

Kaloda

 

A koponya csak csontkaloda, 

az értelem van bezárva oda, 

de könnyen rabbá válik a szív is, 

a szem a száj is fogoly és mégis 

látni, ízlelni akar, kitörni a körből, 

ám az egész test (k)egyetlen börtön, 

ajtaján csak a lélek dörömböl...

nem dolgom

  

nem dolgom rendbe tenni

elég feladat naponta lenni

a magam világát látni át

mástól nem várni csodát

 

a föld ölébe gömbölyödve

gyermekként élni örökre

elhinni hogy bűneimért

„megbűnhődött már” aki ért

 

de mi van ha mégsem lehet

már káoszban vágni rendet

ő sem tud de azt hiszem szeret

s én is azt teszem  amit lehet

 

megítélnek és legtöbbször el

kik semmit sem hisznek el

előírják milyennek kéne lenni

megmondják hogy kéne szeretni

 

nem dolgom rendbe tenni

mert mi van ha mégis lehet

a föld ölébe gömbölyödni

s megérezni  mi a szeretet

 

 

 

zárókép

a búcsú fájna

és adni kéne valami emléket

de már nincs semmim

így búcsú nélkül megyek

az égen hagyok egy kicsi kéket

enyhíteni a feketéket

 

 

 

Kivizsgálás alatt

 

A tömegbe hajtott MEGINT! „Hagy hulljon a férgese”

gondolhatta, hisz’neki volt oka,(?) hogy megtegye!

Mert az ő istene hatalmas, mindenki fölött áll,

szitokszavát is biztos megbocsátotta neki ...,  s habár

„csak tizenhárom” halt meg, (szerintük óh, de kár!!)

ha végre elkapják, jön majd helyébe azonnal másik

aki kéjjel, örömmel gyilkol, a trend már jól látszik… 

Persze még „ki kell vizsgálni”, hogy vajon volt-e

vallási oka e rémtettnek?! Ó, ne ítélkezzünk korán,

talán csak egy arra tévedt  turista-kormorán

szállta meg az agyát, ez is kivizsgálás alatt lesz,

… mert odébb, -szintén véletlenül-

valakik találtak pár robbanóövet

s ha már megtalálták,  hát fel is csatolták  hamar…

 aztán röhögtek egyet, milyen jó móka lesz!............

………………………………………………………

Nem, nem őrült a világ, - csakis velem lehet a baj,

tán az lesz a legjobb, ha kivizsgáltatom magam. 

 

Kóma

 

Homályos részletek, összeolvadt síkok.

Kábult erőterek úgy vesznek körbe

itt, ahol vagyok, mintha keresnének

s kétségeimben osztoznának hajnalok.

 

Elsétál az éjjel a méla Hold előtt.

Árnyékká vedlenek az ismerős falak.

Félelmek ablakán pár megriadt alak

tapintja ki lassan az üvegfalú időt.

 

Furcsa pantomim, néma mozdulatok.

A kékség határai végleg elmosódnak,

nem tudni hol a fönt, hol a lent, s szavak

tornyairól rebbennek szét madárbánatok.

 

Tenyered melegén feloldódna a csend,

éjszaka vagy nappal, nem számítana már,

de csak homályos horizonton leng a nyár,         

s az ég homlokodon fölöttem dereng.