poste restante
Távolból
https://www.youtube.com/watch?v=Ot6wzfJC5ag
Távolból
„Távolból írok kedvesem,
nagyon távol vagy már azt hiszem…”
eldöcög mellettem rozsdás sínen
egy sárga fantom-villamos
nem tudom hová vinne engem
fel már nem szállhatok
túl messze repültem így is
messzebb a csillagoknál
ahol a szerelem még mindig
fényes napszekéren jár
távolból küldöm az üdvözletem
nem sírok már mosolygok nélküled
holott nincsen rá semmi ok
nem értik ezt csak a fantomok
az idő lassan elkocog velem
halkan fut a lebegő zakatoló síneken
arról mesél hogy egyszer véget ér
a dobogó távol egészen szívemig ér
erről írok most de neked nem kell
„ megírnod azt, hogy szerettél…”
/idézett sorok: Fonográf: Levél a távolból; fórumban megadott címre írt /
A hazát csak könyvekből...
A hazát csak könyvekből…
( nem vers, csak gondolatok 2018 március 15.-én)
A hazát csak könyvekből ismerik, sokan nem is hiszik, hogy létezik, mert elvették már rég tőlünk ezt is, határon innen és túl, pár ezer évnek bealkonyult, de kit érdekel ma már, ha a pénz és nem a nép, csak valamely párt győz a szíveken, trónol észérveken… ’A múlt elveszett, a jövő fikció, de sebaj, a fontos hogy legyen itt és ma nyertes…amihez asszisztáljon, ha kell a jelen, ugyan, kit érdekel most már a történelem?’
Ma nem töltődni, tanulni, szeretni, összetartozást megtapasztalni járnak a határon túlra, hisz az orrukig se látnak! Ma kampányolni mennek a „bátrak”, de HAZÁT már csak antikvár könyvekben lelnek, és talán magyar népmesékben ha találnak… A nagy narratívák kora lejárt, már nem kell szájkosár a szájnak, de a szavak tettek nélkül úgyis mindent és mindenkit felzabálnak…
… Akkor több mint ezer kilométert kellett keletre utaznom, hogy végre meghalljam felnőtt fejjel, nyitott szívvel megértsem, hogy a Gyimesek zöldje, a meredek kaszálók, irdatlan erdőségek, a koronát formázó őrpont, az évtizedek alatt leromlott, elárvult gyimesbükki vasúti őrház egy fájó memento, s hogy az egykori, keleti határ mentén is küszködnek, dolgoznak, remélnek, de ugyanúgy magyarul beszélnek ott, mint itt én;
Ott mégsem voltam gyanús idegen annak, aki életében addig még soha nem látott, se engem se a mai Magyarországot, de nem kérdezte, kiben, miben hiszek, vagy miféle felekezet tagja vagyok, (már ha egyáltalán vagyok), nem kellett sem tolmács, sem ’érték-minimumok’ kínos egyeztetése, és nem merült fel a kérdés, hogy ki kit győz le, s hogy vajon megéri-e? Mert akkor magyarul beszélni pont elég volt, a többit elsírták a némán kiömlő könnyek, a kimondhatatlant kimondta a szív és ettől nem nehezebb lett, hanem könnyebb…
Ott értettem meg mit jelent a sors-közösség, milyen az összetartozás-érzés, mit jelent a haza, és mit jelent egymást elveszíteni, ha a sors keze nem áld, s a magyarhoz mostoha… Sokan voltunk, összekapaszkodva, kéz a kézben mégis egyszerre indult mosolyra a szem, táncra a láb, öröm és bánat könnyei szabadon csorogtak, de nem lengett a hegyek fölött délibáb, vezényszavak nélkül, egyszerre dobbant meg a szív, bennünk ők és őbennük mi, csak a testvért láttuk, ki őszintén ölel meg és HAZÁJÁBAN a házába hív…
Ma már csak emlék.., ma talán én is félve mennék…
pedig újjáépült, s zarándokhely lett egy idő óta,
de a Tatros-menti csángó vidék, sem Székelyföld
nem ugyanaz már, sok minden változott… AZÓTA.
Hazátlan, újra kirekesztett lett pár millió ember,
nem jószántából, szeszélyből, és nem is viccből…
Amit száz keserves év megőrzött, sok kapzsi idióta
elkótyavetyélte ezt is, kitörölte jórészt az agyakból,
kiebrudalta a múltból, a fiatal szívekből,
és szép lassan kiöli majd az emlékezetből is...
Hálás vagyok, amiért én átélhettem,
mert azóta már elvették tőlünk ezt is…
A SZÓT szinte leírni sem merem,
a HAZÁT ma már én is.. leginkább könyvekből,
s az összegyűjtött hazátlan könnyekből ismerem…
nem áldja
nem áldja
csak úgy. előkerülnek. a hét főbűnök.
meg a többi.valahonnan jönnek szimultán.
bele a semmibe, vagy szembe köpni.
esőesni, hóhullni, tavaszodni, spontán
ártatlannak látszódni. jövőt hazudni.
egy napra, egy hétre, pár évre, örökre...
néha eltűnnek. de itt marad a szemét.
s aki elvesztette mindenét, talán imádkozik
áldásért, jó szóért, esőért, tavaszért…
és aki fönt lakik, lassan lehunyja a szemét.
látja. nem áldja. elfordítja a fejét.
"Holott a semmi van jelen..."
Változatok „halál-közel”- re
Talán így…
„Holott a semmi van jelen”
egy könnyedén lejátszott élet,
szoruló hurok, kimondatlan ítélet.
Az idő visszaszámol, és milyen kegyes,
megmenti a lassan vegetáló haláltól,
kihűlni lázban mégis csak könnyebb,
de átkozottul fáj.., keserű könnyek
hullnak a holdvilágra…így nem mehet el…
Valamit tenni kell, talán még utoljára
szembenéz egy képpel… remegő kézzel
"gyufát gyújt és megágyaz éjszakára " .
Álmatlanul
"Holott a semmi van jelen,"
átvilágítva is fénytelen mondat,
csak pár gondolat, ami megszökött,
s addig a szerelemre is gondolhat...
Szürke köd nyeli el, megidézni képtelen,
mert két heveny hallgatás között
akut hiány terül a mellkasára,
valami feldereng egy csillagfény mögött,
olyan valóságos és érthetetlen,
de beletörődött már, hogy elérhetetlen…,
"gyufát gyújt és megágyaz éjszakára "
Vezeklés
"Holott a semmi van jelen,"
átvilágítva sok fénytelen mondat,
menekülés, zaj, megsebzett holnap,
ködvariációk egy körbezárt témára,
szédelgő értelem, ami megszökött,
szigorúan őrzött agyrácsok mögül,
de az átjárható határtalannak örül.
Előtte lebegő kép, elérni képtelen,
mert két, heveny hallgatás között
a múlt szorító fóliája feszül a mellkasára,
enyhítésért gyorsan beleslukkol a mába,
szétárad ereiben a szeretet, ’igen, az milyen jó lehet…’
de megszokott sajgás a magány torokkaparása,
a végzetes lázat ma még megelőzve,
a vezeklést elhalasztja bizonytalan időre,
"gyufát gyújt és megágyaz éjszakára " .
(az első és utolsó sorok: Pilinszky János : Kárhozat c. verséből idézve)
látomás
látomás
talán csak lottóznom kéne
hogy mellém szegődjön
már egyszer a szerencse
néha tudom előre ami jön
nemcsak utánam a vízözön
mikor elsodornak a habok
pedig isten küldött csónakot
de nem kapaszkodtam bele
a víz mégis partra dobott
épp ott ahol épül egy kemence
már látom azt a pillanatot
és megérzem azt az illatot
amikor kalács is sül benne