poste restante

 

 

légbuborék

 

egy szentimentális légbuborékban

csak egyszemélyes adag az oxigén

egyszer majd az is elfogy de mi lesz

ha kipattanunk belőle… te meg én

Hova? Tova…

 

Harminckét éves..?? Biztos voltam én..,

de miről beszél e költemény?

Elmúlt

a Múlt.

 

Ajándék két szép gyermekem,

s ha elnézem, diaképeken

álmom

látom.

 

Tanultam ezt-azt, hosszú éjeken,

túlléptem egy-két végzeten,

talány

e lány,

 

mondhatta volna sok tahó,

aki csak rám fütyült: Hahó

Rozi!

  Mozi..?

 

De nem lógtam velük filmeken,

az élet volt tanító mesterem,

s nem is

hamis.

  

A szerelem útközben megtalált,

vagy előttem, vagy utánam járt,

s mégis,

én is...

 

Én nem tudtam, hol volt Hunnia,

és azt se, hogy el kellett múlnia..,

de kár!

Ma már

 

élek egy egész más szegleten,

és néha magam is meglepem,

mivel

s kivel

  

az titok, de annyit mondhatok,

amit egy mese mondhat-ott,

az ám,

lazán

 

veszem már én is az életet,

míg a május mellettem lépeget…

Hova?

Tova…

 

 

 

/ 05.15./

 

 / Annyian megírták már, egyszer meg kellett nekem is...:)  Remélem rám se haragszik ott odafent, vagy bárhol, ahol van...:) /

Egy nímand ars poeticája

 

/ magamnak /

 

Ne bámuld a falat,

 láttad már eleget.

Írj. Úgy mint a szél,

 homokba jeleket.

Rajzolj az égre napot,

sivatagba nyíló virágot,

nem fáj úgy, ha szíved

a szélbe kiáltod...

Gyenge hangod bátran

 bízd a porviharra,

és szeresd, aki a ’világra’

 emlékül méltónak

    a múló virágot találta,

ő tudta, miért ítélte halálra…

 Te csak mesélj,

 mint ki már körbejárta

százszor is a földet,

 és látta életre kelni,

amit százszor, ezerszer megöltek…

Ne tévesszen mázas dicséret,

el ne térítsen alja vád,

csak jó szándék vezessen:

„ .. ha már elpusztul a világ,

legyen a sírjára virág.”

Ha más nem, egy rózsa

szétszórt néhány szirma.

'A szó elszáll, az írás…'

Nem. Ne hidd, hogy megmarad,

nem helytálló minden régi tanítás...

mégis, mikor a jeges szél

 a falakon is átsüvít,

 hogy szavaid tombolva szétfújja, 

te ne bánd! Írd őket újra,

 és szórd mindet örömmel a falra!

 

(az idézet József Attila: Kertész leszek c. verséből való)

 

A Hold egy napja

 

Hazaballag a hallgatag este,

kányaszín kabátját leteszi,

megszokott, hanyag mozdulattal

odaveti egy csillagszegre.

 

A Hold felriad, fél fényköpenyét

hamarjában magára ölti,

másik felét az éjre takarja,

ne féljen, ha neki el kell menni,

 

de mielőtt elindulna újra,

végiggondolja merre is vitte

a tegnapi útja, és miért,

hogy Napja így magára hagyta?

 

Megfejtetlen, málló időtekercsek

várnak, míg a Föld lassan felé fordul,

kíséretként a halkuló felhőtercek

közé a szél még be-be mordul.

 

Fényhálók lengnek az égi Nasca síkon

körbe vesznek, már nincs hová szökni,

átkelve lebegő szivárványhídon

lépkedve, csak a szív szavát követni…

 

Hajnalra ezüstjét elszórja önzetlenül,

ami sosem volt övé lehull a földre,

de az a fény, mit őriz ott legbelül, 

övé marad már mindörökre.

   

A Hold egy napja sem lehet más,

mint az enyém a tiéd nélkül,

szürkeségen áttörő ragyogás,

amit egy nap hagyott emlékül.

 

A hinta

 

Alig pár percen múlt, de nagy szerencséje volt.

Gyorsan jött, és szirénázva vitte el a mentő.

Azonnal megműtötték.

Később kapott új szívet, lecserélték a vérét,

majd sokáig altatták, lélegeztették..

Mindenki mindent megtett érte,

amit csak lehetett. Hosszan,

keményen küzdöttek az életéért.

Nagyon, nagyon nehéz nap volt,

és még nehezebb éjszaka.

 

Úgy érezte, aznap meg fog halni.

Lázálmai voltak, félrebeszélt.

Álmában egy zöldre festett hintában ült,

ahogy annyiszor rég, kislánykorában.

A hinta szállt vele le és föl, le és föl,

ide-oda lengett, egyre mélyebbről

egyre magasabbra lendült,

hatalmas íveket írt le a levegőben.

Olyan érzése volt, mintha

egy fordított szivárványon repülne,

aminek a végei belevesztek az ég kékjébe.

Eleinte élvezte, de valami hirtelen

megváltozott, szédülni kezdett,

a szivárvány színei lassan elmosódtak,

mind eltűntek, már csak szürkeség volt.

 

Félt. A hinta egyre gyorsult, majdnem átfordult,

de többé nem tudta megfékezni,

tehetetlen volt, nem tudott belőle kiszállni.

Rajta már nem múlt semmi.

Akkor végre előbuggyantak a szeméből

a fájdalom soha el nem sírt könnyei,

áradatként ömlöttek, átáztatták a ruháját,

a haját, az ágyát, a véres kötéseit. 

Hajnalig hullottak, megállás nélkül

küzdöttek a néma könnyek

a haláláért, … de hiába.

 

Egyszer csak kisimultak a vonásai,

teljesen megnyugodott és elaludt.

Reggel a Nap, mielőtt útjára indult

benézett hozzá, hogy felszárítsa

utolsó könnyeit, és akkor megtörtént.

A hinta földet ért magától.

Hangosan, erőteljesen felsírt,

megszületett az Életre.